kedd, február 21, 2017

Magas falak, reménysugár

Hello!
Én azt hiszem, már nem is mentegetőzöm, felesleges, tudjátok milyen vagyok :P Viszont fogadjátok szeretettel a folytatást és nagyon köszönöm, hogy még olvastok <3 


- Ez minden? – pillantott rám kicsit kétkedve Bill, ahogy behúztam az utazótáskám cipzárját. Körbetekintettem a szobában, a bevetett ágyakon, az íróasztalon, a szekrény polcain, aztán bólogattam.
- Aha, minden…
Lehet, hogy fura, de kb. ugyanannyi holmival megyek el innen, mint amennyivel érkeztem.
Bill felkapta a saját táskáját, de nem mozdult, még mindig zavarodottan és félszegen állt a szoba közepén. Kialvatlanságtól karikás szemeiben könnyek csillogtak. A búcsúzás könnyei. Ettől persze az én torkom is elszorult, pedig megesküdtem saját magamnak, hogy nem fogok bőgni, mint egy kislány. De most lehet, megszegem ezt az esküt.
- Jaj, ne már Bill…- suttogtam neki, az ajkamat harapdálva és a szoba padlójára kitartóan pillantva, mert úgy talán nem látszott, hogy én is könnyezem. A szavaim nem értek túlzottan célt, Bill szobrozott ott és törölgette a szemeit, arca az indulattól volt piros, a szája cserepes. Egyáltalán nem láttam vidámnak.
- Ez normális ilyenkor? – kérdezte tanácstalanul.
Beletörődve helyeseltem.
- Igen, végül is a továbblépés fáj, még akkor is, ha akarjuk.
Mert hát akartuk, mást sem csináltam, csak lázasan pörgő aggyal kerestem, kutattam a haverok után, hátha valaki tud segíteni állás, lakás ügyben. Kaptam egy halom ígéretet, de komolynak egyik sem tűnt. Mígnem egyik nap éppen a munkahelyemen töltögettem ki valami hülye megrendelő lapot, amit a főnök bízott rám, mikoris megcsörrent a mobilom és Alex hívott. Meglepő hírrel szolgált, egyik haverja váratlanul elhagyta a várost, így megüresedett az albérlete, mi több, az állása is, amit ha szerencsém van, akár meg is kaphatok. De ehhez gyorsnak kell lennem és két héten belül Lipcsébe költöznöm, meg hát ki kell fizetnem az albérletre kért összeget. A váratlan információ szó szerint sokkolt, elcsuklott a hangom és percekig csak dadogtam neki a telefonban, amitől ő azt hihette, megőrültem. Abban egyeztünk meg, hogy mihamarabb vissza hívom, ha oké a dolog, de én már akkor eldöntöttem, hogy ez a nagy lehetőség, amiről annyit álmodoztunk és amit annyiszor átbeszéltünk. Nem szabad hagyni, hogy elrohanjon mellettünk. Rohadtul izgatott lettem, egész nap csak ez járt a fejemben és alig vártam, hogy ikremmel is megosszam a tényeket. Persze ő is alaposan meghökkenve hallgatta végig, amint ecseteltem neki, mit mondott Alex. Kevesellte a két hetet, hiszen szólni kellett nagyinak, anyáéknak, felmondani a munkahelyünkön, beszerezni pár cuccot, ami az önálló élethez kell, ezek a dolgok egyenként is hosszadalmasnak tűntek. Aggódott, de én nem láttam ilyen pesszimistán a dolgot, így próbáltam megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Aztán még aznap este visszahívtam Alexet és elmondtam neki, a válaszom igen, költözöm Lipcsébe! Mikor így kimondtam a telefonban, és aztán nagyanyánknak, meg anyáéknak is, mintha apró kövek gördültek volna le a lelkemről és helyettük a várakozás izgalma telepedett rám. Lelkesedésemet természetesen nem igazán osztotta sem anya, sem nagyi. Csak megrökönyödtek és anélkül, hogy kértem volna, ránk öntötték a véleményüket, hogy szerintük miért ne költözzünk el. Hogy féltenek, meg hogy itt a helyünk, ez az otthonunk, igyekeztek bevetni az érzelmi oldalt is, legnagyobb bosszúságomra. Figyelmen kívül hagytam az intelmeiket és nem akartam, hogy Billt esetleg meggyőzzék. Kitartó voltam. Éveken kereszül ide bezárva más sem lebegett a szemeim előttt, csak az a pillanat, mikor elhagyom a Loitsche táblát, most ott álltam karnyújtásnyira ettől a céltól, nem hátrálhattam meg. És Bill sem. Bár miatta voltak kétségeim, az ő szíve mindig is meggyőzhetőbb volt, mint az enyém, mióta ide költöztünk sokszor mondta, hogy boldog, amiért lett családja. Ezért felkészültem, hogy anya és nagyi könnyes beszéde, kérlelése, majd negativ hatással lesz rá, rossz perceket okoz neki. És talán így is volt, mert ezek után a beszélgetések után testvérem mindig elég rosszkedvűvé vált. Csak ült és gondolkodott, de hogy min, nem tudtam. Igyekeztem tartani benne a lelket, hogy jó, amit teszünk, ez volt az álmunk és közhely, de ugye az álmokat követni kell. Lipcsébe, ha épp oda vezetnek. Aztán majd kialakul, majd lesz valahogy. És most mindketten ott lébecoltunk szerencsétlenül a szobában, kezünkben a holminkkal, feldúlva és kedveszegetten. Nem így akartam érezni, felszabadult akartam lenni és jókedvű, ehelyett Billt vígasztaltam, na meg magamat és akárhova néztem, rám köszöntek az emlékek. A karácsonyi balhé az első itt töltött évben, mikor nagyi lekevert egy pofont a szemtelenségemért, milyen reményvesztetten ballagtam fel ebbe a szobába. Vagy a szilveszter éjjel, mikor köztem és ikrem között minden kezdetét vette, azzal az ügyetlen, de lángoló csókkal. Aztán az első komolyabb testi érintkezés, azon a felkavaró éjjelen, aminek előtte nagyitól megtudtuk, hogy anya milyen fiatalon szült minket. Vagy a legelső szeretkezésünk, a félénk érintések, a szenvedély, aztán a rémület, az álmatlan éjszaka és a másnapi bűntudat. Vagy a Lena Schwartz ügy, mikor össze vesztem Billel és ez tettlegességbe torkollott, majd azután megkértem, hogy csináljuk fordított felállásban…míg élek, nem felejtem el azt a fájdamat. És a többi momentumot sem, legyen az titkos, szomorú, boldog, vagy bármi más. Itt éltünk több évig, ha akartuk, ha nem, a lelkünkből egy kis darabot itt hagyunk, és mi is viszünk magunkból innen.
Összeszedtem magam, majd Billre néztem.
- Induljunk, rendben ?
Mire csak egy bólogatás volt a válasz. Még egyszer körbepillantottam a szobánkban, amit beragyogott a késő tavaszi napfény, aztán visszanyelve a könnyeimet, szélesre nyitottam az ajtót.
- Minden jót. – mondtam búcsúzásképpen, ikrem értetlenül nézett rám, nem értvén, miért mondok ilyeneket, de nem kérdezett semmit, lassan ballagott utánam és közben állandóan hátrafelé nézegetett, ahogy lementünk a lépcsőn. A friss sütemény illata máris az arcunkba csapott, amiket a nagyi kisírt szemekkel, éppen egy dobozba pakolt nekünk. Szerintem egész nap főzött, holott alig aludt, mert éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ő még mindig rá akart minket venni a maradásra, az utolsó percig hitte, hogy meggondoljuk magunkat, de most, hogy a cuccainkkal felszerelkezve, csendben megálltunk mellette Billel, belátta, hogy ez nem történik meg. Ezért csak törölgette könnyes szemeit, mialatt rendületlenül és doboz számra pakolta nekünk az ételeket.
- Azért hagyjál magadnak is ! – szólaltam meg, hogy oldjam a feszültséget, ami szerintem majd szét robbantotta a ház falait.
- Marad nekem is, a fő, hogy ti ne éhezzetek ott a nagyvárosban. – vágott a szavamba nagyi, mintha nem tudná, hogy Lipcsében is vannak élelmiszer üzletek.
- Nem fogunk, ne aggódj. – nyugtattam meg, sikertelenül.
- Minden rendben lesz. – tette hozzá fátyolos hangom ikrem és ez olyan gyengére sikerült, hogy a nagyi persze menten újra rákezdett a sírásra.
- Azt sem tudom pontosan hol fogtok lakni és mit is fogtok dolgozni. – mondta nagyi.
- Már mondtam, egyik ismerősöm haverjának a megüresedett albérletébe költözünk és ha minden igaz, az állását is megöröklöm, nem tudom még én sem mi az, talán valami gyár…És majd Billnek is akad munka. Este majd felhívunk és akkor sokkal többet tudunk, de kérlek, ne idegeskedj! – csóváltam a fejemet.
- Valami gyár…egy albérlet valahol…Ez nem valami bíztató…Nem hiszem el, hogy így döntöttetek, fiúk ! Annyi minden pótolni valóm van veletek szemben, és most nem tehetem meg, mert elutaztok és ki tudja, mikor jöttök erre ismét.
- Nincs mit pótolni, te megtetted, amit lehet. – szólt közbe Bill.
- Én egész életemben gondoskodtam valakiről, ez volt a lételemem. Az anyátokról, míg le nem lépett, aztán rólatok, amíg lehetett, majd éveken keresztül nagyapátokról, a betegsége miatt. Mihez kezdek mostantól ?! – tárta szét kezeit a nagyi, de erre választ nem tudtunk neki adni.
- Nem a világ végére megyünk. Bő másfél órányira leszünk, bármikor haza jöhetünk látogatóba ! – vontam vállat, de elszorult a torkom. Nagyit meg nem igazán derítette jókedvre az infó.
- És jövünk is! – egészítette ki Bill.
Nagyanyánk egy utolsó dobozt gyömöszölt a már így is tekintélyes halmaz tetejére.
- Remélem…- sóhajtott egy nagyot, majd kitárta a karjait, hogy átölelhessük. Aztán így álltunk pár percig. Annyi minden futott át az agyamon, legelőször az, hogy nehogy sírni kezdjek, másodszor meg az, hogy ennek így kell lennie. A fiatalok tovább állnak, ha eljön az ideje, ez így egészséges. A faluban szinte mindenki így tett, a környező, vagy éppen távolibb városokba mentek tanulni, vagy dolgozni. Britta, Natalie, Dominic, Martin, meg az a hülye Roman is, régen elhúztak innen, még az érettségi után. Nekik összejött, nekünk is össze kell jöjjön!
- Hiányozni fogsz. – mondta neki Bill, ahogy kibontakoztunk az ölelésből.
- Ti is, de bízom benne, hogy megtaláljátok a számításaitokat, ha már itt nem tudtátok. – nagyanyánk hangja még mindig bizonytalan volt és érződött rajta némi harag is. Nyilván nem tudta megérteni, miért hagyjuk hátunk mögött a falut és nem fért a fejébe, hogyan nem tudunk itt megmaradni. Nem lehetett érte hibáztatni, Loitschében élte az egész életét, neki ez a világa.
- Ugye tudjátok, mennyire szeretlek titeket ? Az élet, a körülmények talán sokszor nem úgy mutatták, de ti vagytok a mindenem, fiúk. – nagyi ismét sírni kezdett, Bill gyorsan megsimogatta a vállát.
- Tudjuk…És mi is szeretünk. – mondta, én pedig nem tehettem egyebet, mint hogy bólogattam. Már kiderült az évek alatt, amit itt eltöltöttünk, hogy nagyanyánk szeretete valós, csak meg kellett hoznia azt a döntést, amibe megszakadhatott a szíve, de szeretett minket és szeretni is fog, akármit teszünk.
- Menjetek, a végén lekésitek a buszt. – kapott észbe a nagyi egy újabb zsebkendőért nyúlva.
- Hát igen…- sóhajtottam fel, majd magamhoz vettem a táskámat, meg a sok ételt, amit nagyi csomagolt nekünk.
Nagyi elindult, hogy kikísérjen minket, rázta a vállát a zokogás, mi meg ikremmel egymásra bámulva mentünk a nyomában, végig az udvaron. Csendes vasárnap délután volt, a levegő megtelt a közeledő nyár illatával, színes virágokkal voltak tele a kertek és rikítóan zöldellt a fű. Billel hátra-hátra pillantottunk, ahogy egyre távolabb kerültünk a háztól és már csak kis kockaként látszott a szobánk ablaka. Keserves szúrást éreztem a mellkasomban és fojtogatott a sírás, Bill is ugyanilyen érzésekkel küzdhetett, szüntelenül a házat nézte elhomályosodó szemekkel. Egyikünk sem úgy nézett ki, mint aki boldogan indul, hogy megvalósítsa a terveit. Inkább egy gyászmenethez voltunk hasonlatosak.
Nagyi megállt a kapunál. Annál a rozsdás, cirádás vaskapunál, ahol jó pár évvel ezelőtt a legnagyobb tél közepén várt engem, akkor még bizalmatlan és szúrós tekintettel. Istenem, hogy gyűlöltem az egészet, ahogy mentem végig a csúszós utakon és találgattam, vajon mi várhat rám majd az “új” otthonomban, az eddig nem ismert nagyanyámnál. Milyen régen volt…Milyen kis hülye voltam…
- Vigyázzatok magatokra az úton és hívjatok, ha megérkeztetek ! – ölelt át ismét minket a nagyi.
- Úgy lesz. – mondtam, ahogy viszonoztam az ölelést.
- És tudjátok, ide bármikor visszajöhettek, a szobátok mindig itt lesz számotokra. – a nagyi megsimogatta az arcunkat, majd kinyitotta a kaput és kiengedett minket.
Tétován álltunk meg Billel még egy pillanatra a kapu előtt.
- Legyetek jók és boldogok, csak ezt kívánom. Sziasztok ! – mosolyodott el nagyanyánk.
- Megpróbálunk. – mosolyogtam vissza, de nem volt igazi a mosoly, marhára nem szívből jött.
- Szia ! – köszöntünk szinte egyszerre Billel, aztán felkaptuk a táskákat és elindultunk az úton. Nagyi sokáig integetett nekünk, majd láttuk, ahogy szomorúan visszaballag a házba.
- Vajon mit érezhet most ? Biztos nagyon magányos lesz. – jegyezte meg aggódva Bill.
- Az első időkben biztos, de majd gyakran hívjuk, meg jövünk, mikor tudunk. – mondtam én erre, mert azt akartam, hogy Bill arcáról tűnjön már el az az ideges kifejezés, ami ezer méterről látszott. Lerítt róla, mennyire meg van törve és félti, sajnálja nagyanyánkat. Oké, én is sajnáltam, nem akartam, hogy bele betegedjen az egészbe, de bíztam abban, hogy idővel majd feldolgozza az egészet.
Ekkor autó dudálása hasított bele az utca mélabús csendjébe, Billel félre álltunk az útról, hogy a jármű elférhessen és ekkor láttuk meg anya gyöngyház színű kocsiját.
- Anya, nahát…- csodálkozott el Bill. Anya intett, hogy menjünk oda és már nyitotta is az ajtót.
- Hát te ? – érdeklődtem értetlenül, amint a kocsihoz értünk.
- Gyertek, elviszlek titeket Magdeburgba. – ajánlotta készségesen anya és igyekezett magabiztos mosolyt erőltetni magára, de láttam, hogy ki van sírva a szeme és valószínűleg kb. annyit alhatott, mint mi, vagyis nagyjából semmit.
- Oké, köszi. – egyeztem bele, mert úgy elszaladt az idő a búcsúzkodással, hogy az innen Magdeburgba induló járatot valószínű úgyis lekéstük volna. Billel bekászálódtunk a kocsiba és anya elindult.
- Már egy ideje itt körözök a környéken, vártam mikor indultok. – mondta és ránk nézett a visszapillantó tükörből.
- Miért nem csengettél be nagyihoz ? – érdeklődött Bill.
Anya makacsul megrázta a fejét.
- Kizárt, hogy a nagyanyátok beengedett volna, meg aztán nekem sem sok kedvem volt vele találkozni. Tudjátok, a viszonyunk finoman szólva is rémes. De mindenképpen el akartam búcsúzni tőletek, tudom hogy pár napja már megtettük, de nem bírtam otthon maradni, tudván, hogy most utaztok.
Nehéz csend telepedett közénk.
- Kedves tőled. – szólalt meg végül testvérem, a kocsi színes üléshuzatjába bámulva.
- Ez a legkevesebb. Úgy érzem, elbaltáztam az egész életemet, már ami titeket illet. Mindent amit lehet elcsesztem magam körül és ennek ti viseltétek a következményeit! Egy csőd tömeg, szörnyű ember vagyok. – anya nagyokat sóhajtozott, hogy ne kezdjen sírni, de nem igazán ment neki, a könnyek máris megjelentek a szemében.
- Szerintem ezt most ne feszegessük. – ajánlottam fásultan. Túl fáradt voltam ehhez és nem is láttam értelmét anya önostorozásának. Mégis, min változtatna?!
- Dehogy vagy szörnyű! – szólalt meg gyorsan és vígasztalóan Bill.
- Talán ha annak idején elég felnőttként viselkedem és nem az ivásba, bulizásba menekülök a gyereknevelés helyett, most nem állt volna elő ez a helyzet, hogy Lipcsébe készültök. Én vagyok a hibás, csakis én! – folytatta anya.
- Most már olyan mindegy, nem fontos, mi lett volna ha…- dünnyögtem kedvtelenül és nagyon szerettem volna, ha már véget ér ez a kínos kocsikázás, ami búcsú helyett, anya mártírkodásáról szólt.
- Tudjátok azt gondolom, most végleg elveszítelek titeket, holott a hülye döntéseim miatt valójában soha nem is voltatok az enyéim…- és anya hátra pillantott, de ikrem meg én csak hallgattunk. És ezzel a hallgatással elismertük, hogy amit mond, az úgy is van. Mert tényleg ezt éreztem. Szerettem anyát, már akkor is, mikor semmit sem tudtam róla, és mikor megismertem, azt gondoltam, a leggyönyörűbb nő a világon. Nem tudtam utálni, pedig Istenemre, megérdemelte volna, de nem ment. Viszont azt a falat, amit a nevelő otthonban leélt szörnyű évek és anya emelt a tettével, semmilyen szeretet nem tudta tökéletesen ledönteni. Mert az egyedüllét, elhagyatottság, a kirekesztettség, a kilátástalanság vastag tégláiból épült és a nehéz kérdésekből, amik annyiszor foglalkoztattak, miért pont velem, meg Billel történt ez, mit vétettünk, hogy eldobott a családunk. Ezek ez érzelmek pedig elég sok mindennek ellen álltak, hiába igyekezett annyira anya, teljesen soha nem tűntek el. Legalábbis belőlem. Bill talán más volt, könnyebben megbocsátóbb.
Anya fájdalmasan elmosolyodott.
- Rendben, mindent értek…
- Mi nem úgy gondoltuk, csak…- mentegette volna a szituációt ikrem, de anya beletörődve leintette.
- Teljesen igazatok van. Mégis, mit hittem a történtek után…
Bill szomorúan hátradőlt az ülésben és tanácsra várva pillantott rám, de én meg csak vállat vontam, így az út hátralévő idejében senki sem szólt senkihez. A csendben anya szipogásra és az autórádióból felcsendülő zenék váltakozásra hallatszott, ami elég idegtépő volt és szinte számoltam vissza a métereket, mikor érünk már be Magdeburgba.
Anya a buszpályaudvarig fuvarozott minket és megvárta míg megváltjuk a jegyeinket.
- Mikor indul a busz ? – érdeklődött, ahogy vissza értünk hozzá.
- Hamarosan. – válaszoltam, figyelve a sok utazó embert és az egyforma, fehér buszokat, ahogy katonás sorban állnak egymás után a szürke betonon.
- Nem mehetnétek egy későbbivel? Beülhetnénk egy sütire, vagy kávéra. Úgy szeretnék még veletek lenni. – kérdezte félve anya.
- Ha ezt lekéssük, nagyon későn jön a következő, ha jön egyáltalán. Nekem holnap találkozóm van a munka miatt, ezzel tényleg el kell mennünk. – válaszoltam higgadtan, de Bill mellettem csak gondterhelten sóhajtozott, talán ő nem bánta volna, ha maradunk, de nem tehettük. És most nem csak anyáról, meg az ő lelki ismeretéről volt szó.
Anya zavartan felnevetett.
- Persze, persze, a munka! Néha el is felejtem, hogy már nem kisfiúk, hanem dolgozó felnőttek vagytok.
- Valami olyasmi. – helyeseltem.
- Akiknek a saját életüket kell élni, ott, ahol ők szeretnék. – tette még hozzá anya, nem titkolt lehangoltsággal.
- Ez az élet rendje. – mondta még Bill.
- Akkor nincs más hátra, vár titeket az új élet ! De ne feledjétek, Gordon és Marcus is nagyon szeret titeket és persze én is. Vigyázzatok magatokra és telefonáljatok, gyertek, amikor csak tudtok! Ha pedig bármit tehetek értetek, szóljatok. – borult a nyakunkba anya.
Billel összenéztünk.
- Igazából lenne…- jegyeztem meg halkan, mire anya szeme kíváncsian csillant felénk.
- Mondd csak…
Én ikremre pislantottam, majd a kissé gyűrött buszjegyre a kezemben.
- Szóval, kérlek vigyél virágot nagyapa sírjára helyettünk is és próbálj vigyázni nagyira.
Bill szentimentálisan elmosolyodott, anya meg csodálkozott.
- Nagyapátok sírját természetesen látogatom, ahogy eddig is, bár nem annyira gyakran, mint illene és viszek a nevetekben is virágot. De nagyanyátokkal már nehezebb csatám lesz, eléggé elzárkózik tőlem, mint tudjátok…
- Azért próbáld meg. – kérte Bill.
- Rendben. – biccentett anya, majd még egy hosszabb ölelés és búcsúszó után, könnyekkel a szemében engedett útjára minket. Gyorsan elsietett, még csak hátra sem nézett, talán neki így volt könnyebb. Beült az autójába és elhajtott, de lehet, hogy miután elhagyta a buszpályaudvart, egy kihalt helyen jól kisírta magát. Kitudja, anyánál nem lehettünk semmiben sem biztosak.
A hangosbeszélő zaja zökkentett ki minket abból a letargiából, amiben percek óta álltunk Billel, anya autójának hűlt helye felé bámulva. A járatunk pár perc múlva indult, de testvéremen nem látszott, hogy készen állna az útra. Annyira sápadt volt, szinte vakítóan fehér és végtelenül elkeseredett.
- Bill, minden rendben ? – sandítottam rá.
- Nagyi sírt, anya sírt…Szerinted megéri? – kérdezett vissza váratlanul, mintha meg sem hallott volna. Az eddigi együttérzésem egy pillanatra haraggá és félelemmé változott. Félelemmé, hogy mégsem tart velem.
- Na jó, ebbe bele se kezdjünk Bill! Inkább szálljunk fel a buszra! – morogtam és kézbe véve a cuccokat, a busz irányába lépdeltem. Bill lassan követett. Felcihelődtünk a járatra és kerestünk szabad üléseket.
- Megengedem, hogy az ablak mellé ülj. – mosolyodtam el nagyvonalúan, hogy végre ikremet is jobb hangulatúnak lássam, de nem sikerült. Bill megköszönte, aztán csak nézett ki az ablakon. A tehetetlenségtől kínlódva ültem mellette és vártam, hogy megszólaljon, de ez nem történt meg, még csak rám se nézett. És mikor a busz motorja beindult, szorongást láttam rajta. Riadt arckifejezését tisztán tükrözte a busz ablakának üvege. Hosszan és állhatatosan kémlelte, ahogy a jármű szépen lassan kigördül a buszpályaudvarról és rövidesen az autópálya útjain robog.
- Kérsz enni, vagy inni? A nagyi egy hétre elengendő élelmet rakott el nekünk. – túrtam a dobozok közé és próbálkoztam ismét párbeszédet kezdeményezni, de testvérem megrázta a fejét.
- Nem köszönöm…- és az ablak irányába fordult.
- Lefogadom, hogy beszélgetni sincs kedved ?! – dohogtam mérgesen és pont fején találtam a szöget.
- Most inkább csak úgy hallgatnék, annyira furán érzem magam, mintha súly lenne a szívemen, a lelkemen. Mindenhol…- mondta halkan, könnyes hangon.
- Bármikor meghallgatlak. És tudom, hogy nem könnyű, főleg neked nem…
- Jobb lesz, csak adj egy kis időt, majd a fejemben helyre rakok mindent. – vágott a szavamba Bill, lehűtve ajánlkozásomat. Nem tudtam mit tenni, takarékra állítottam magamat.
- Ahogy akarod. – adtam neki zöld utat a múlt és Loitsche “elgyászolásához”. Ikrem felém villantott egy hálálkodó pillantást, majd az út további részében valóban egy árva, rohadt szót sem szólt hozzám. Így pedig eléggé lassan teltek az utazással töltött percek. Nem akartam Bill idegeire menni, de bizony nekem is jól esett volna némi támogatás, néhány bizakodó szó, egy nyugtató tekintet, hogy ha már anya és nagyi is kiborult, legalább mi legyünk abban biztosak, hogy ezt jól tesszük, hogy ez a helyes irány. Ahová együtt lépünk és ezt nem szúrhatjuk el. Annyi éven át ezt szerettem volna átélni, de mégsem így képzeltem. Persze ostoba fejjel nem vettem számításba annak idején, hogy mire a célunk megvalósításához eljutunk, számtalan emlék szál fog minket Loitschéhez kötni.
- Tom, ébredj…megérkeztünk…- szántott végig alkaromon Bill bársonyos érintése. Összerezzentem és álmosan tekintgettem körbe. A busz már állt és lefelé ballagtak róla az utasok. A felismeréstől, hogy eltelt ez a végtelenül hosszúra nyúlt másfél óra, aminek végén már elaludtam kicsit, egyből belesajdult a gyomromba a fájdalom.
- Itt vagyunk…- suttogtam magam elé, ahogy igyekeztem teljesen észhez térni. Bill bólogatott és már talán nem is látszott olyan lehangoltnak, ez pedig engem is új erővel töltött el. Összeszedtük a csomagjainkat és elhagytuk a járatot.
Abban a percben, ahogy leléptem a busz lépcsőjéről rám ömlött a lipcsei forgalom, a zaj, a zsúfoltság és a szívem heves dobogásba kezdett. Emberek jöttek-mentek, mindehol autók cikáztak, színes káosz képeit láttam mindenfele.
- Hűha…- csak ennyit tudtam kinyögni nagy hirtelen, ahogy a látvány a szemem elé tárult. Idegennek hatott, pedig csaknem a teljes kisgyerekkoromat ebben a városban éltem le. Most mégis olyan volt, mintha egy vadidegen helyre jöttem volna. A döbbenettől kiszáradt a szám és az a nap furakodott a gondolataimba, mikor a baromi nagy hó esésben felszálltam a buszra, ami a nagyi házához vitt. Azóta nem jártam itt, ezért újnak hatott minden. Bill, ha lehet még ennél is rosszabb helyzetben volt, hiszen ő még régebben elhagyta a várost, mikor a legutolsó nevelő családhoz költözött. Most mindenesetre mindketten bénán cövekeltünk a városi felfordulás közepén, mialatt a járókelők kerülgettek minket és biztos volt aki azt kérdezte magában, ez a két szerencsétlen meg honnan szabadult?!
- És most ? – kérdezte Bill.
- Alex nemsokára itt lesz, ide beszéltem meg vele a találkozót. Megmutatja az albérletet és elmondja a részleteket a munkáról.- feleltem, miközben a táskákkal felszerelkezve kicsit arrébb mentünk a forgalomtól.
- Jó nagy itt a sürgés-forgás. – állapította meg ikrem pánikkal a szemében.
- Szerintem mindig is ilyen volt, csak mi szoktunk el tőle. Van kedved szétnézni ? – kérdeztem Billt, mert láttam pár üzletet a buszpályaudvar szélénél sorakozni.
Ám mire Bill felelhetett volna, begördült egy fekete, kissé lestrapált kocsi és kiszállt belőle Alex. Rögtön megismert és azonnal hozzánk lépett.
- Hé,Tom. – vigyorgott a képembe és akkor már én is rájöttem, hogy ő az. Nem sokat változott, sötét, rövidre nyírt haj, baseball sapka, kapucnis felső, sunyi tekintet. Tehát még mindig olyan “kiskorú bűnöző” kinézete volt, és ennek megfelelően az otthonban jó bőven volt balhéja. Megpróbáltam nem adni a látszatra, talán időközben ő is a felnőttek becsületes útját járta. Kitudja…
- Hello. – ráztam vele kezet.
- Olyan elveszetten állsz az úton, hogy a végén még megsajnállak. – poénkodott Alex, a slusszkulcsát lóbálva a kezében.
- Csak igyekszem visszaszokni. – mondtam neki gyorsan és éreztem, hogy elvörösödök. Valóban ennyire tájidegennek látszok?!
- Visszajöttél, mielőtt kimész a divatból ugye ? – eresztett el egy újabb fergeteges humort Alex, majd nyájasan végigmérte Billt, aki köszönt neki, Alexet ezzel végleg össze kavarva.
- És ő ki?
- Hogy-hogy ki? Hát Bill, a testvérem. Nem emlékszel rá ? – kérdeztem vissza. Alex jól láthatólag nem tudta hova tenni a dolgot.
- Bill…hát ja, rémlik valami. Öcskös, te baromira nem így néztél ki ! Mi a franc folyik vidéken ?! Tom, kurvára nem mondtad, hogy ketten jöttök. – morfondírozott és a kocsijához indult.
- Nem mondtad neki ? – érdeklődött suttogva és ledermedve Bill, amint Alex nyomában mentünk.
És már magam sem tudtam, kinek és mit mondtam, az elmúlt hetek, hónapok arról szóltak, hogy végigtelefonáltam a fél világot.
- Hagyd rá, biztos be van szívva.- forgattam meg a szememet.
- Nem fogtok elférni. – állt meg a járműnél Alex és halkan káromkodva babrált a jármű régi, ócska zárjával.
- Tessék ? – kérdeztem vissza.
Alex beszállt a kocsiba, mi követtük.
- A lakás. Kicsi. Nem fogtok elférni. – ismételte meg az előbbieket. A hülye viselkedése eléggé megijesztett, nem akartam, hogy a végén meggondolja magát.
- Bízd ide. – vágtam rá.
Alex kétkedve indította be az autót.
- Nem említetted, hogy hozod a testvéredet is. – kattogott még mindig a témán.
- Szerintem mondtam. – erősködtem továbbra is és eszembe jutott, hogy esetleg nem a megfelelő emberrel kezdtem ilyen ügyekben, mert Alex egy kisstílű, pénzéhes és simlis kölyök volt világéletében. Mégis, miért hittem, hogy megváltozik ? Ennyire menekülni akartam Loitschéből?


- Szerintem, te kész vagy haver. – ítélte meg Alex és fogalmam sem volt, mire céloz, de nem is érdekelt, nem akartam vele társalogni. Szerencsére nem sokat kellett autózni és rövidesen a lakótelepen találtuk magunkat, ahol az említett lakás is volt. Alex ráérősen gyalogolt a leharcolt, szürke panelépületek között, a hepe-hupás betonon. Mi pedig csak mentünk utána és kapkodtuk a fejünket. Mindenhol egyen színű tízépületes házak, amik monotonitását néhol megtörte egy-egy játszótér, vagy pár padból kialakított park szerűség. Párszor már jártam erre, mikor még a városban éltem, de azt nem mondtam volna, hogy túl ismerős volt. És szívderítő sem volt, az biztos. Tele szemeteskukák, amik mellett kóbor kutyák ólálkodtak, na meg összegraffitizett házfalak,  de tudtam, ez van egyenlőre, vagy semmi más és mehetünk vissza a nagyihoz. Alex megállt az egyik tízemeletesnél, előkotorta a zsebéből a kapukulcsot és benyitott. Érdeklődően vizslatott minket, ahogy mögötte jöttünk és a liftben is végig éreztem a tekintetét. Hogy olvasni próbál belőlünk, legszívesebben megkérdeztem volna, mit néz olyan nagyon, inkább kérdezzen, ha tudok, válaszolok, de inkább meg sem szólaltam. Azt akartam, hogy mielőbb húzzon el és hagyja, hogy elkezdjük az új életünket az ikertestvéremmel. A lift az ötödiken állt meg, sötétség és dohos szag fogadott, ahogy kiléptünk a folyosóra. Alex a lifttel pont szemben lévő kopott ajtóhoz lépkedett és pár másodpercnyi próbálkozás után ki is nyitotta a lakást.
- Fáradjatok be! – szaladt át egy kaján vigyor az arcán és előre ment, közben magyarázott.
- Ez itt az előszoba, ez meg a konyha, bár inkább főzőfülkének nevezném, annyira kicsi, ez a fürdőszoba, és itt a szoba. – hadarta el, mi meg nem győztünk jobbra-balra pillantgatni a ránk zúduló információk áradatában.
A lakás csakugyan kicsi volt, a keskeny előszobaszerűségből nyíltak a helyiségek, az ajtó mellett közvetlenül a konyha, ahol egy aprócska gáztűzhely, régi hűtő, mosogató, két szék, egy asztal, meg egy polc volt elhelyezve. A konyha mellett állt a fürdőszoba, benne egymásra zsúfolva a WC csésze, csap és zuhanyzó, amikre ablaknak nem nevezhető résen át áramlott be a kinti fény. Végül következett a szoba, amiben mindössze egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy ruhák tárolására alkalmas beépített szekrény volt, más nem is fért volna el.
- Hát ez lenne az. – fújta ki a levegőt elégedetten Alex.
Bill rám nézett, én vissza rá, de szavak nem jöttek a szánkra. Mellbevágó volt a látvány. Főleg úgy, hogy az ágyon még ott volt az előző lakó ágyneműje, az éjjeli szekrényen meg üres pizzás és kólás dobozok, használt zsebkendők sorakoztak, nem gyengén undorító látványt nyújtva.
- Azért a srác rendet rakhatott volna maga után…- jegyeztem meg elégedetlenül. Alexnek nem tetszett a kommentárom, bosszúsan húzta össze a szemöldökét.
- Mióta vagy ilyen rendmániás, Kaulitz?! A havernak sürgősen el kellett költöznie, nem ért rá ezzel vacakolni. Majd te, meg az öcsikéd rendet vágtok, ha szerintetek kupi van. Úgy látom, elit fiúkák lettetek.
Merő lenézés áradt a hangszínéből.
- Nem erről van szó…- mondta Bill bátortalanul, de megráztam a fejem, hogy hallgasson és ne provokálja feleslegesen ezt a barmot.
- Oké, ne merüljünk bele. Kikísérlek, közben megbeszéljük, amit kell. – morogtam és elindultam a kijárat felé, ott hagyva ikremet a szoba közepén a csomagok között. Az ajtóban Alex átadta a papírt, amire a lakás tulajának a számlaszáma volt feltüntetve.
- Ezt a hónapot már kifizetted előre, a következőket erre a számra fizesd az ott megadott időpontokig. Ha valami van, hívd a tulajdonost, ott van a telefonszáma is. – magyarázta Alex.
Bólintottam.
- Értem, és a munka ?
Alex megfordította a papírt.
- Holnap reggel 8-ra menj az itt leírt címre és keresd a műszakvezetőt, ő majd eligazít és a főnökhöz irányít. Világos ? – bámult a képembe. Zsebre vágtam a cetlit.
- Teljesen. Kösz mindent. – és kitártam az ajtót, jelezve, hogy most már nyugodtan mehet a dolgára.
Alex csalódottan húzta a száját.
- Nagyon megváltoztál Tom…a tesódról meg inkább ne is beszéljük…
- Billről kopj le, meg úgy rólam is, kurvára nem is ismersz. – dohogtam, mire Alex gúnyosan helyeselt.
- Igen, ezt én is látom. Amúgy áruld már el, a tesókáddal majd egy ágyban fogtok aludni? Ugyanis máshogy nemigen fértek el. Én mondtam, hogy kicsi a lakás…
Kedvem lett volna képen vágni, de nem idegeltem vele magam.
- Meg fogjuk oldani, na szia. – és ezzel rácsaptam az ajtót, remélve hogy többet nem kell látnom.
- Mekkora gyík ez a gyerek, Istenem. – mondtam, míg vissza sétáltam a szobába. Bill akkorra már előszedett egy szemetes zsákot és nekiállt az előttünk itt lakó szemetét összegyűjteni. Néztem, ahogy lelkiismeretesen pakolja a sok műanyag palackot, dobozt és más lim-lomot, aztán gyorsan beszálltam és segítettem neki. Volt mit csinálnunk, akkora volt a felfordulás. Estére azért végeztünk nagyjából, legalábbis annyira, hogy ne egy szeméthalom kellős közepén érezzük magunkat. Beüzemeltük a hűtőt és beleraktuk a nagyi kajáit, ágyneműt húztunk a takarókra, párnákra, tiszta törölközőket pakoltunk a fürdőszobába.
- Kelleni fog egy tv is, meg kávéfőző. – merengtem el fél hangosan, ahogy fáradtan, cigivel a kezemben, leültem az egyik konyhai székre. Bill viszont nem állt meg, szorgosan törölgette a konyhai polcot és rakta fel rá az elmosogatott tányérokat és evőeszközöket. A homloka izzadt, arca egészen kipirosodott és látszólag belemerült a tevékenységébe. Észre sem vette, hogy jó alaposan rajta felejtettem a szememet, testének minden részletét kielemezve magamban. Most már nem kellett attól tartanom, hogy nagyanyánk felbukkan, bármikor bátran megtehettem, sőt akár meg is csókolhattam és messzebb is mehettem. Kezdett rajtam megjelenni a vágyakozás és az ebből fakadó lázas érzés, de aztán a vehemens porcelán csörömpölés visszahúzott a jelenbe.
- Hé, nem ülnél le, egész délután takarítottál. – mosolyodtam el, mire kissé vonakodva, de leült a másik székre.
- Mindjárt készen vagyok és vacsorázhatunk. Utána felhívhatnánk a nagyit, biztos még mindig nagyon zaklatott.– mondta Bill és máris elszomorodott.
- Nem vagyok éhes Bill. Mi lenne, ha inkább elmennék és sétálnánk egyet, megnézhetnénk merre van a legközelebbi buszmegálló, meg élelmiszer bolt, csak hogy tudjuk. Vagy elmehetnénk a billiárd terembe, bár lehet, hogy már régen bezárták. – támadtam le ötletekkel testvéremet, de nem igazán akarta.
- Ezt hagyjuk máskorra Tom. – utasította el az ajánlatot.
- De miért? – kérdeztem vissza csalódottan.
- Szerintem ennyi erre a napra elég volt. Lesz még időnk sétálgatni és felfedezni a környéket. – válaszolta Bill és újra felpattanva folytatta a rendezkedést.
- Ahogy gondolod. – vonogattam a vállamat.
- Mikor is kell holnap menned a munkamegbeszélésre ? – érdeklődött, mialatt gondosan feltöltötte a szalvéta tartót a nagyi gyümölcsmintás papírszalvétáival.
- Reggel nyolcra. – dünnyögtem elmélázva, majd oda ballagtam a konyha ablakhoz és a kifakult függönyön keresztül néztem a lakótelep esti képeit, az utcán jövő-menő embereket, a kutyát sétáltatókat, a házak előtt parkoló autókat.
Valami szorította a torkomat, nem tudom mi, nem tudtam megállapítani. Hiszen ez volt a szabadság, amit annyira hajszoltunk. Már csak tudni kell élni vele. Ami most van, nem könnyű, nem is feltétlenül olyan szép és meseszerű, de mégis a legjobb, ami történhetett velem. Most már örökké Billel lehetek! Más dolgom nem lesz, csak élni a felnőtt életet és leküzdeni az esetleg adódó problémákat. Éjjel pedig Bill mellett elaludni és álmodni az előttünk álló közös jövőnket. Olyan nincs, hogy nem sikerül.
Felderült az arcom, mikor észrevettem a szemközti ház falán lévő színes falfirkát: “csak azt add fel, amin bélyeg van”.
Kirázott a hideg a felismeréstől. A falra írt kusza betűs szavak úgy hatottak rám, mint egy jó tanács, vagy egy fogódzó. Vagy inkább egy fáklya. Aminek világossága akkor ezerszer fényesebb volt a lakótelepi lámpákénál, vagy talán a lipcsei ég csillagainál is. 

4 megjegyzés:

  1. Nagyon szerettem! Egészen meghatott mert... Most én is ugyan ezen megyek keresztül. Egy hét múlva ilyenkor már nem itt leszek, ahol most. Új élet, elhagyni mindent, ami eddig körülvett, ahol felnőttél és biztonságban érezted magad... Nagyon megrendített, ahogy ezt megírtad. :)
    Ez az egész történet még mindig szuper, és ha ilyen fejezetekkel kápráztatsz el, akkor meg is éri várni rá, ne aggódj! :)
    Alex nagyon furcsa volt, és biztos lesz még vele valami, legalábbis így érzem valamiért. Kíváncsi leszek, hogy boldogulnak majd a nagyvárosban, milyen új akadályok gördülnek majd eléjük. Nagyon várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, tudom hogy most neked is ilyen nehézségekkel kell szembe nézned :) Örülök, hogy ha tetszett, már írom az új fejezetet.

      Törlés
  2. Úristen. Ezt a mondatot amit a falra írtak te találtad ki, vagy láttad valahol? Mert ez eszméletlen jó lett. Nekem is most jönnek a vizsgáim (mondjuk a nehezén már túl vagyok). Tovább tanulás előtt állok és sokáig kételkedtem magamban és ez az idézet pontosan tükrözte az érzelmeimet. Maga a rész pedig drámai lett. Legalábbis nekem. Remélem hogy a dolgok jól fognak alakulni bár én nem bízok ebben a Alex gyerekben. Remélem hogy nem verte át az ikreket. Bill és Tom pedig továbbra is nagyon cukik együtt. Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kommentet :) Azt a mondatot a neten olvastam, de annyira megtetszett, hogy egy időben fel akartam varratni magamra *-* A tetkó elmaradt, viszont sokszor mondogatom magamnak, mert hát nekem is összejöttek a dolgaim, kell a megerősítés. Örülök, hogy írtál, hamarosan jön az új rész!

      Törlés