– Éljen az érettségi bál ! – üvöltötte az arcomba egy nem gyengén részeg srác. Megvetően csóváltam a fejemet, aztán felháborodva toltam el az útból és kiléptem az iskola udvarra, hogy végre friss levegőhöz jussak. A kinti csend jólesően telepedett rám, igaz a hátam mögött még tompán hallottam a benti hülye disco zenét, de ahogy távolodtam az iskola épületétől, úgy lett mind elviselhetőbb. Cigire gyújtottam, majd leültem az udvar egyik padjára. Kicsit csípős kora nyári éjszaka volt, az érettségi bankettünk napja. Mondjuk nem túlzottan érdekelt, ha tehettem volna, el sem jövök, de nagyanyánk ragaszkodott hozzá és azt mondta, ha már anyának nem lehetett ilyenben része, legalább mi menjünk el, mert biztos később megbánjuk, ha nem így teszünk. Az öltönyös résztől rosszul is voltam, de szerencsére nem kellett egész este alatt azt viselni és a pár titokban bedobott italtól rám telepedő közönyösség miatt kibírhatónak gondoltam az egészet. A tény pedig, hogy idáig eljutottunk, hitetlenséggel töltött el. Végre tovább léphettünk. De sajnos ez nem tűnt olyan könnyűnek, mint éveken át terveztem. A dolgaim nem úgy alakultak, mint vártam. Hiába gyűjtöttem kitartóan a pénzemet, csak nem akart gyarapodni. Felvettem pár régi haverral a kapcsolatot, ők már idősebbek voltak mint én, elhagyták az otthont, de mind Lipcsében maradtak. Mesélték, milyen drága az önálló élet, a lakásbérlés, a mindennapi kiadások, még akkor is, ha állandó állásuk van. Kezdtem megijedni, hogy az álmaim, amiket éveken keresztül dédelgettem, végül megvalósíthatatlanul hullanak a mélybe és az történik velem, amit legkevésbé sem akarok. Itt ragadok egész életemre. Aggodalmaimat persze ikrem elől alaposan eltakartam, a fejemben ötleteket, kiutat kerestem, hogyan szabadulhatnék meg Loitschétől, de egyelőre egy helyben vesztegeltem, mint valami ócska, süllyedő csónak. És most, az iskola néptelen udvarán, a padon ülve is, csak a reménytelenséget éreztem. Mindenki bulizott a végzősök közül, mindenkinek kijelölt útja, jövője volt, csak én nem tudtam, hogyan tovább. Jól jött volna valami pozitív jel, de csak a szürke cigifüst gomolygott körülöttem.
- Miért nem vagy bent te is a többiekkel? – hallottam egy ismerős hangot.
Meglepődve néztem hátra és Britta állt nem messze tőlem. Kék alkalmi ruhában, hozzá illő sminkben, a haja hullámokban omlott a vállára. Nem tagadom, egész szép volt.
- Nem is hallottam, hogy ki jöttél. – motyogtam, és elnyomtam a cigarettámat.
Britta közelebb sétált hozzám és egy italos üveget vett elő a táskájából. Kérdőn bámultam rá.
- Ez mi?!
- Segít, hogy elviseld a felhajtást. Mert látom, eléggé ki vagy a helyzettől. – mosolyodott el a lány.
És hát fején találta a szöget.
- Bárhol szívesebben lennék. –bólintottam és kivettem a kezéből az üveget. Belekortyoltam. Tömény vodka volt. Nem hittem volna, hogy Britta csak úgy vodkát hoz a bankettre, egy nőies likőr inkább illett volna hozzá. Az alkohol kellemesen égette a torkomat és a gyomromat, ittam még néhány kortyot, majd szótlanul vissza adtam Brittának az üveget.
- Hogyan tovább ? – kérdeztem és Britta rögtön tudta, mire értem.
- Nem vettek fel oda, ahova akartam, így a cél, Hannover. A bátyám vállalkozásba kezdett és azt mondta, felvesz maga mellé, aztán jövőre, ha még mindig akarok, újra beadhatom a jelentkezésemet. – felelte a lány könnyedén. Elszorult a torkom.
- Tök jó…- színleltem az örömködést.
- Szerintem is. Várom az új életet. Gondolom, ti itt maradtok a nagymamátokkal, ugye ? – érdeklődött Britta.
- Dehogyis ! Bill, meg én…szóval mi is elmegyünk a faluból, talán vissza Lipcsébe, de lehet, hogy messzebb. Mi is újra kezdünk mindent. – vágtam a szavába és egészen bele melegedtem, már a feltételezés is fájt, hogy azt hiszi, én nem haladok az élet sodrásával.
Britta szeme fürkészve csillant fel.
- Nahát, konkrét ötleted is van ?
- Az nincs. De majdnem egész életemen át egyik napról a másikra éltem, elképzelések, megbízható családi háttér nélkül. Most is lesz valahogy, majd elindulunk és a sorsunk szembe jön velünk. – válaszoltam.
- Irigyellek ezért Tom. Te aztán a jég hátán is megleszel. – biztatott Britta.
- Köszönöm, szeretném én is ezt hinni. – pirultam el egy pillanatra.
Britta rám mosolygott, majd az arca kis időre szomorúvá vált.
- Sajnálom, a rossz pillanatokat, amiket okoztam neked, a hülye, kiállhatatlan viselkedésemmel.
- Felejtsük el ! – javasoltam, de ő folytatta.
- Viszont azt még jobban sajnálom, hogy egy kicsit sem érdeklődtél irántam. Mindent, de mindent oda adtam volna ezért. Azt hiszem, ezt hívják szerelemnek…
- mondta halkan. Nem akartam ezt hallani, bár tényleg sok baromságot elkövetett, a stílusa olyan volt amilyen, de nem akartam tőle haragban elválni.
- Ugyan, majd jön olyan, akibe igazán szerelmes leszel és akkor nevetni fogsz azon, hogy valaha ezt mondtad nekem…- szabadkoztam vörös fejjel, de Britta nem vette ezt olyan könnyedén.
- Évek óta ez van bennem, nem múlik el csak úgy, már tudom. Fontos az utazás, de ha most mást éreznél, és megmondanád, hagynám az egész hannoveri dolgot és inkább mennék veled, akárhová is tartasz…
És csak pislogott fátyolos, bizakodó szemekkel. Szándékosan nem néztem rá, mert nem tudtam úgy érezni, ahogy. Így telt el egy kényelmetlen fél perc, Britta bánatosan sóhajtott.
- Sejtettem…De ígérd meg, hogy néha felhívsz és elmeséled, valóra váltak e az álmaid.
- Oké. – egyeztem bele.
- Még beszélünk, legyen szép estéd ! - Britta hálásan bólintott, majd a táskájába rakta az italát és elindult vissza az iskola épületébe. Néztem utána és magamban azt kívántam, találja meg azt a személyt, aki ugyanígy szereti őt.
A loitschei iskolai pályafutásom véget ért. Döbbenetes volt ! Sikerült leérettségiznünk és bár nem lett túl fényes a bizonyítványunk, de a lényeg az volt, hogy többé már soha nem kellett bemenni abba az épületbe, abba az osztályba, nem kellett látnom Roman és a haverjai képét és ez mindennel felért. Álltam az iskola folyosóján, körülöttem mindenfelé zajokkal, amik eltompultak a gondolataim forgatagától. Kezemben a sötétkék könyvecske, a bizonyítvány. Billre néztem, aki hozzám hasonlóan hitetlenkedve tartotta kezében a saját okmányát.
- Megcsináltuk…- suttogta elérzékenyülve.
- Így van. – bólogattam, mint aki valami nagyon nagy dolgot vitt végbe és igazából az én szememben így is volt. Soha senki sem hitt bennem. Egész életemen keresztül a nevelő otthon, a befogadó családok azt sugallták, hogy születésemtől kezdve vesztes alkat vagyok, aki valamikor, valahol a mélyben végzi. De nem így lett, bizonyítottam magamnak, nagyinak, anyának, még ha nem is akartam nekik megfelelni. És bizonyítottam Billnek, hogy én, vagyis mi, nem fogunk elbukni.
Roman, Dominic és Martin gúnyolódva húztak el mellettünk.
- Csak nem titeket is átengedtek lúzerek ? – kérdezte röhögve Martin.
- Vagy nagyanyátok fizetett a tanároknak, hogy ne bukjatok meg, retardált barmok? – találgatta Dominic.
- Nem mindegy az nektek ? Menjetek és villogjatok a nyilván tökéletes eredényeitekkel ! – vontam vállat, megjátszva, hogy nem érdekel.
- Ja, legalább nekünk van mivel villogni. Egy jó nevű egyetemre megyek kis köcsögök! És ti? – szegezte nekem a kérdést Roman provokatívan.
- Semmi közötök hozzá, törődjetek magatokkal ! – tértem ki a válasz elől.
- Várjatok…kitalálom…ti nem mentek tovább tanulni ! Ugyan, melyik iskola fogadna két ekkora balféket ?! – legyintett lenézően Martin.
- A földeken viszont sok meló akad, nyugi ! – toldotta meg Dominic.
- Miért nem húztok már el innen ?! – kérdeztem és ökölbe szorult a kezem, egyszerűen nem tehettem róla, ezek a bunkók még mindig képesek voltak felidegesíteni és fájdalmat okozni, szóval nehéz volt türtőztetnem magam. De Bill megnyugtatóan nézett rám.
- Tudjátok mit ? Inkább mi megyünk el. – vette kezébe az ügyet és higgadtnak tűnve, elindult a folyosón, vetettem rájuk egy futó pillantást és utána mentem.
- Talán nem késő, és végre bele verhetek a fejébe…- morogtam az orrom alatt, de ikrem most is csak bölcsen rázta a fejét.
- Felesleges lenne Tom. Ne foglalkozz olyan emberekkel, akik többet egyáltalán nem keresztezik az életedet.
Hátra pillantottam, még hallottam, hogy röhögnek rajtunk.
- Jól teszitek, takarodjatok is ! A soha viszont nem látásra bénaságok! – kiáltotta utánunk Roman, a menőt játszva és a két kis haverja ezt is gondolta róla. De én, meg Bill tudtuk, gyenge és legyőzhető, akinek már nem egyszer megmutattam, hogy alábecsült engem. És csak ez volt a fontos. Billnek megint igaza volt, hagytam tehát őket a csodába. Az iskola ajtaja tehát bezárult mögöttünk, és kinyílt egy sokkal nagyobb, bizonytalanabb, félelmetesebb kapu. Ami mögött ott tátongott a jövő, tele kérdőjelekkel. Ki kellett találnom, hogyan tovább, mihez kezdünk Bill és én. A szünet első napjaiban nem igazán törődtem semmivel, örültem hogy vége és próbáltam minél több időt Billel tölteni, hiszen az érettségire való készülés miatt kicsit háttérbe szorult a kapcsolatunk. Csókokat szerettem volna és önfeledt érintéseket, elmerülni a szeretetében, a meghitt, titkos percekben, elbújni, elmenekülni a realitásból. De a nagyi azért gyakran vissza rántott a földre.
- Hát nem győzök álmélkodni…- jegyezte meg, ahogy pár nappal az évzáró után még egyszer megnézte a bizonyítványainkat. Büszkeséget láttam rajta.
- Ugye örülsz ? – érdeklődött Bill, figyelve nagyi arcát.
- Természetesen. Véghezvittétek, amit anyátok ennyi idősen nem tudott. – felelte nagyanyánk elégedetten.
- Azt hitted, nekünk sem sikerül. Nem gondoltad volna, mi ? –kérdeztem, mire nagyi zavarba jött.
- Hogy is fogalmazzak, nem voltatok egyszerű esetek. Ahogy az itt élők is elég ellenségesen viszonyultak hozzátok, és rögös volt az út, jó pár balhéval. Nem beszélve a tanulmányi eredményeitekről, amik néha aggodalomra adtak okot.- magyarázkodott nagyi, de nem tudta kellően elsimítani a tényt, hogy ő sem bízott abban, hogy leérettségizünk.
- Nem kell szépíteni! Általában nem álltunk a helyzet magaslatán. – mondtam szelíden elmosolyodva.
Nagyi némán helyeselt és sokáig csak boldogan nézett minket, ki tudja, mire gondolva.
- Az én okos, szép, unokáim…- csóválta a fejét elégedetten.
- Azért ne essünk túlzásba. – röhögtem fel, majd a tv távirányítója után nyúltam.
- Mondjátok, mi lesz ezután ? – kérdezte váratlanul nagyi és az előbbi felhőtlen jókedvemre ráomlott a kilátástalanság. Összenéztem ikremmel.
- Nyári szünet lesz. – vontam vállat.
- Azon belül ? – nagyit nem lehetett leszerelni.
- Hát majd megkérdezem Gordont, szerez e nekünk ismét nyári munkát…- dadogtam.
- És ősszel, ha letelik a vakáció ?– csengett nagyi újabb kérdése, kínos szituációt szülve, amit szívem szerint kerültem volna.
- Még nem tudjuk. – próbálta lezárni a témát Bill.
- Mert ha nincs ötlet, esetleg körbekérdezősködök pár ismerősnél, állás után…
- Nem maradunk itt ! – vágtam a szavába elszántan és éreztem, hogy pirosság lepi el az arcomat.
Nagyanyánk csodálkozva pislantott ránk.
- Akkor mit csináltok ? – érdeklődött meglepett tekintettel, mintha ez az eshetőség soha meg sem fordult volna a fejében.
Hogy mit csinálunk ?! Bár világosan tudtam volna, de csak gondolat foszlányok lebegtek előttem, mit szeretnék tenni, de kérdéses volt ezeknek a kimenetele.
- Esetleg vissza mennénk Lipcsébe. – jelentettem ki bizonytalanul.
- Lipcsébe ? – kérdezett vissza elhűlve nagyanyánk.
- Ez is egy lehetőség, de nem biztos még, nem döntöttünk. – mentegette a helyzetet Bill, erre meg én néztem rá mérgesen.
- Egy elég életszerű lehetőség. – nyomatékosítottam a szavaimat, konokul kijavítva testvérem udvariaskodását.
- Miért mennétek vissza oda ? – tárta szét a kezeit nagyi.
- Mert egy csomó időt ott éltünk, ismerjük a helyet, egész jó volt ott, a körülményeink ellenére. És mert nem tartozunk ide. – vágtam rá és már láttam, hogy nagyi a mondat végén mennyire megbántódott. Nem akartam persze ezt, de így alakult. Bill és nagyanyám majdnem egyforma képpel néztek rám. Ikrem rosszallóan, nagyi meg lehangoltan.
- Rossz ezt hallani fiam. Nem kell a múltat mindig a szememre hányni. Jól tudom, mit rontottam el. De amióta betettétek a lábatokat a házba, azon voltam, hogy pont ne azt érezzétek, hogy nem vagytok ide valóak.
- Sajnálom. –hajtottam le a fejemet és már bántam az egészet.
- Évekig nélkülöztem a társaságotokat, pedig a legfontosabbak vagytok a számomra, nem akarom, hogy újra így érezzek. Nem kell Lipcséig mennetek, biztos közelebb is megtaláljátok a számításaitokat. Esetleg anyátok, meg a férje tudnak segíteni…- próbált ötletelni a nagyi, és közben igyekezett elvonni a figyelmünket a könnybe lábadó szemeiről.
- Kérlek ne sírj! – ugrott fel a kanapéról Bill.
- Nem akarlak elveszíteni titeket újra. – vágott a szavába kétségbe esetten nagyanyánk.
- Ezek csak kusza tervek, még semmi sem biztos, átbeszéljük. –Bill részvétteljesen oda ment nagyihoz és megölelte. Én meg csak ültem a helyemen bénán. Sajnáltam a nagyit, de nem nagyon értettem testvérem tiltakozását és csak reméltem, hogy mindez azért van, mert nem szeretné megbántani nagyanyánkat. Reméltem, hogy benne is szilárdan él az évek óta felállított elhatározás.
- Mi ütött beléd délután ? – vontam kérdőre később Billt. Már az ágyban feküdtünk, szorosan egymás mellett. Kellemes, meleg nyári éjszaka volt, ikrem forró és izzadtságtól nyirkos bőre izgatóan tapadt hozzám, a mozdulatai, simogatásai végig futottak a testemen. A rezzenései magától értetődőek voltak, én is akartam őt, de mégis feszült voltam, szerettem volna tisztán látni.
Bill értetlenül pillantott rám.
- Hogy érted?
- Nem ismertem rád, mikor azt mondtad a nagyinak, hogy nem biztos az, hogy elmegyünk innen. Vagy három éve mást sem hallasz tőlem, mint azt, ahogy tervezem a közös jövőt. Komolyan úgy nézek ki, mint aki ezzel viccel ?!- magyaráztam neki ingerülten.
Bill csak a fejét ingatta erre.
- Persze, hogy nem. De azért nem volt szép, ahogy szegény nagyihoz vágtad a véleményedet.
- Oké, tuskó voltam, elismerem, de miért hazudtam volna ? Eltekintve attól, hogy itt éltem át életem leggyönyörűbb pillanatait veled, nem volt túlzottan jó Loitschében, a sok idióta, a megaláztatások, az előítéletek kereszttüzében. Előbb-utóbb eljön a pillanat, hogy búcsút intünk ennek a helynek, miért várnék a legutolsó percig ? Így legalább nagyi is képben van. És megérti, hogy azért még nem veszít el minket, mert máshol folytatjuk az életünket. – vontam vállat.
Bill arcán kósza és gyönyörű mosoly jelent meg.
- De miért gondolod, hogy Lipcsében jobb lesz ? Mi dolgunk van nekünk még ott ?
A kérdésével megfogott, magam sem tudtam a konkrét választ. Mióta ide kerültem egyre csak hajtott a menekülés ösztöne. Később az újra kezdés lázas érzése. Billel akartam lenni egy teljesen más környezetben, felnőttkori feladatokkal és hétköznapokkal. Vele akartam ébredni és vele lefeküdni, de nem így, ezen a módon. Persze ennek is meg volt a varázsa, a titokzatossága, ezt is szerettem, de úgy éreztem, tovább kell lépni. És ezt nehezen tudtam szavakba foglalni.
-Próbatételként fogom fel, ami erősebbé teszi azt, ami köztünk van.– mondtam, bár tudtam, ez nem volt válasz a testvérem kérdésére.
Ikrem újból elmosolyodott és közel hajolt az arcomhoz, egy pillanatra elmélyültem barna szemeinek varázsában.
- Szeretlek és szeretném, ha tudnád mindenhol és mindig számíthatsz rám. – jelentettem ki.
- Én is szeretlek. – mondta erre Bill és hagyta, hogy az ajkam az ő ajkára kerüljön. Halk nyögéssel nyugtáztam, amikor a nyelvem becsúszott a szájába és megérezem az ő nyelvének érintését. Forró volt és magával ragadó. Különleges, mint mindig.
A csókba teljesen beleszédülve és kimelegedve húztam le róla a vékonyka pólóját, hogy érinthessem a bőrét. Ő is ezt tette velem, így a pólónk és alsó nadrágunk hamarosan az ágy egyik végébe került és most már nem volt semmi ami fedetlen testünk közé állt volna. Gyönyör telten néztem végig tökéletes vonalain, bőre tejszínű fehérségén, amit megtörtek a tetoválások, izgalmas, sötét kanyarulatai.
- Én gyönyörűséges Billie-m. Olyan ártatlan vagy…- leheltem, ahogy tenyerem lassan végig húztam a bőrén.
Bill érzékien felsóhajtott és a zavar pirossága adott éles kontrasztot eddig fehér arcszínének.
- Ne mondd ezt ! - éreztem, ahogy kileli a hideg, mikor ujjaim finoman simítottak végig a hátánál, majd mellkasánál. Ettől lélegzetvételei felgyorsultak és a teste kéjesen megmozdult, csípője az én ágyékomnak préselődött. Realizálva kemény gerjedelmét, rajtam is erős és vágyakozó remegések futottak át. Úgy éreztem ketté hasít a szenvedélyes sóvárgás Bill után. Ujjaim a hasához értek, és simogatóan jutottak el kemény hímtagjáig. Annyira kétségbeesetten vágytam rá, annyira akartam őt érezni, hogy nem húztam az időt ütemes mozdulatokkal kezdtem el férfiasságán húzgálni a bőrt. Ő is felbátorodott ezen és ugyanígy tett. Mintha áram járt volna át, úgy remegtem, mikor előbb lágy, majd mind határozottabb mozdulatokkal kényeztette keményre duzzadt, előcseppektől nedvesen csillogó szerszámomat. Majd lejjebb kúszott és ajkaival kezdte mohón és szenvedélyesen megérinteni azt. Ahogy nyelve és piercingje végig szántott legérzékenyebb testrészemen, megőrjített. Az összes porcikám, a vérem, mintha tűzből lett volna. Lüktetett mindenem.
- Bill…ne…el fogok…- húzódtam el tőle nagyokat nyögve, mert annyira jól csinálta. Kicsit csalódottan nézett rám, mire gyorsan megcsókoltam. Ajkaink alig váltak el egymástól, a nyelveink mintha összeforrtak volna, úgy csókoltuk egymást. Közben egyszerre sóhajtoztunk és egymás neveit mondtuk ki, néha talán nem is érthetően. Éreztem, hogy felkészült, ezért kis időre megszakítva a heves csókot, elővettem a testápolós flakont, amit régóta már csak az ágy alatt tartottunk. Újabb csókok és érintések után finoman szétnyitottam Bill lábait és a krémmel bekentem az ott lévő érzékeny területet. Reszketve felsóhajtott és nekem is nagy önuralomra volt szükségem. A gerincemen, a gyomromból kiindulva felkavaró melegség jelent meg. Tudtam, hogy ha most újból úgy érne hozzám, ahogy az előbb, fél perc alatt elélveznék. Ezért nem kínoztam magam ezzel, inkább az ujjaimmal bele hatoltam ikrembe. Az, hogy az ujjaimmal érinthetem, a megfogalmazhatatlan síkos forróság, amit éreztem, elvette az eszemet. Bill halkan felsóhajtott és jajdult egy kicsit, mert először persze kellemetlen volt neki, de nemsokkal az első mozdulataim után a csípője egy ritmusban moccant az én ujjaimmal, miközben hol halkabban-hol hangosabban nyögdécseltünk. A kéj teljesen maga alá vont, szédültté tett minket. Nem akartam várni és Bill reakcióiból láttam, hogy ő sem. Mindketten fürödtünk a mámoros izzadtságban, a testünk reszketett, ziháltunk, a valóság kezdett eltűnni és helyét az az álomvilág vette át, amit legjobban szerettem a világon. A szenvedésektől, rossztól mentes, Billel közös titkos hely, ahol akár életem végéig is léteztem volna. Kentem még testápolót magamra és ikrem lába közé, majd gyengéden megcsókoltam felhevült arcát. Szemeim egy másodpercre elidőztek csodálatos arcvonásain.
- Tom ? – ikrem szeme kérdőn villant felém, talán nem tudta, mitől váltam mozdulatlanná. Nem tehettem róla, de a szépsége mindig is lebénított és elvarázsolt.
- Baj van ? – Bill megsimogatta az arcomat, ezzel vissza hozva a jelenbe.
- Dehogyis, boldog vagyok, szeretlek. – vágtam rá elrekedt hangon, mire Bill lecsukta a szemeit.
- Én is…- és készségesen megemelte a csípőjét, hogy megkönnyítse a dolgomat. A szívem a torkomig ugrott, a szerszámom rándult egyet ettől a fájón kínzó vágyakozástól, ami belül már talán darabokra szaggatott. Lassan mozdultam meg és óvatos mozdulattal hatoltam ikrembe. Hangosan felnyögtem, ahogy lassan tövig belehatoltam, ő pedig, mint mindig fájdalmasan kapaszkodott belém, aztán ahogy totálisan egybe forrtunk, eltűntek belőle a rossz érzések, az első másodpercek kellemetlenségei. A testem alig mozdult, le kellett állítanom magam, hogy kicsit tovább tartson. Hallgattam a szívem vad dübörgését és éreztem ahogy tetőtől-talpig reszketek. Megcsókoltam Bill nyakát és az ajkam sós lett a verítéktől. A nyelvemet lassan húztam végig arcának vonalán, majd az ajkára tértem át. Aztán mozogni kezdtem benne és ő is felvette ezeket a kezdetben lassú, majd hamar mind gyorsabbá és kontrollálatlanabbá változó mozdulatokat.
- Bill…- mondtam ki a nevét, ahogy a mozdulataim egyre sebesebbek, a nyögdécseléseim egyre hangosabbak lettek.
Érintése fel-alá siklott a gerincemen, miközben teste követte a csípőm mozgását, szinte rám fonódott és ő is hangosabb lett. Elragadott minket egy sodró örvény és nem volt vissza út. A szemeim önkéntelenül zárultak le, ajkaim izzadt arcát és homlokát súrolták, miközben az ágyon felkönyökölve mind hevesebb ritmust diktáltam magunknak.
- Bárcsak örökké tartana ... – nyögtem neki, mert hittem hogy ennél nagyobb boldogság a világon nincs.
Hiszen vele lehettem. Vele. És benne. Ehhez foghatót, ha kerestem volna, sem találok, mert nincs is. A gondolataimat hamarosan ködössé tette a közelgő extázis, amit nem tudtam megállítani. A testem fékezhetetlenül mozgott előre és hátra, mind mélyebbre hatolva. Közben ikrem zihálása és a saját lihegésem visszhangzott a fülembe.
- Bárcsak…- sóhajtottam újra, ahogy forgószélként kapott fel a beteljesülés. Hangosan nyögtem, amikor a gyönyör végig söpört rajtam, elárasztva testem összes szegletét és a lelkemet is. A szívem kihagyott egy ütemet, majd levegő után kapkodva, erőtlenül hanyatlottam Bill izzadt mellkasára. Széthulltam, égetett az izzó önkívület. Bill pedig szeretettel ölelt magához, hogy elmerüljek még egy kicsit ebben a mi csodálatos, megfejthetetlen világunkban.
Kicsivel később, mikor az élvezet heves hullámai lecsillapodtak bennem és a kezeimet használva én is eljuttattam a csúcsra Billt, csak hevertünk kimelegedve a feltúrt, rendetlen ágyneműn. Ikrem szótlanul simogatta a vállamat, én pedig elgondolkodva sóhajtottam egyet.
-Valami bánt ? – kérdezte halkan Bill.
- Mi bántana, mikor itt vagy velem ? – mosolyogtam rá, és hirtelen kibontakozva az öleléséből felkeltem az ágyból. Bill azt hitte, a cigimért megyek, hogy rágyújtsak, de nekem más járt a fejemben. Az íróasztalon heverő tankönyveim közé túrtam és hamarosan kivettem a földrajz atlaszt. Testvérem nem értette mindezt.
- Tom, tanulni akarsz, vagy mit csinálsz ? – nevetett halkan és csakugyan vicces lehettem, anyaszült meztelenül kezemben a térképpel. Nem feleltem, leültem az ágyra és kinyitottam a tankönyvet az ország térképénél.
- Nem kell Lipcsébe mennünk, ha te nem akarod. A hely másodlagos. Bízzuk a szerencsére.
- A szerencsére ? – testvéremen látszott, hogy fogalma sincs, mire akarok kilyukadni.
- Csak hunyd le a szemed és bökj rá a térképre. Amelyik városra mutat az ujjad, oda fogunk költözni. –közöltem jelentőségteljes arckifejezéssel.
Bill kicsit zavarba jött a komolytalanul hangzó kérésemtől, de felült az ágyon és engedelmesen bólintott. Becsukta a szemét és én is becsuktam a szememet, majd hallottam, ahogy az ujja tompán koppan a papíron.
- Na, lássuk. – mondtam erre és kinyitottam a szemeimet, Bill ugyanekkor szintén ránézett a térképre. A kíváncsi mosolyunk egyszerre lefagyott az arcunkról. A hely, ahol ikrem ujja a térképpel érintkezett nem más volt, mint Magdeburg.
- Azt a rohadt…- káromkodtam hitetlenkedve.
- Nem csaltam ! – vágott a szavamba Bill, mire leintettem.
- Tudom, csak ez olyan kegyetlen, akármelyik másik város lehetett volna, erre pont Magdeburg. Látod, még ebben sincs szerencsém. - puffogtam elégedetlenül és elhúzva Bill elől a térképet dühödten konstatáltam a szituációt.
- Ez csak egy játék, nem kell komolyan venni. A költözés helyét alaposan megbeszéljük és döntünk, ha itt az ideje. – nyugtatgatott Bill megsimogatva a karomat.
- Ja, úgy lesz. – helyeseltem kedvetlenül. És szerettem volna azt hinni, hogy ez csak a véletlenek miatt van, nagyon nem akartam, hogy ez a hely legyen további életünk színtere, vagy a végzetünk. Ugyanakkor azt is sejtettem, hogy a nyári szünet alatt kell valami okos megoldást kigondolni. A vakáció alatt, ami elkezdődött és megállíthatatlanul dübörgött hőséggel és nyári munka ígéretével fűszerezve. Gordon szerencsére ismét tudott nekünk bolti kisegítő állást szerezni, így tovább gyűjthettük a pénzt és nem unatkoztunk a faluban. A napok nagyjából ugyanúgy teltek, csak az esték voltak változatosak, amikor Billel lehettem kettesben. Kánikula és a még forróbb érzelmek, halk suttogások, hangosabb nyögések, örökig tartó ígéretek gyönyörű éjszakái voltak ezek az idők.
Augusztus utolsó heteit pedig anyáéknál kellett töltenünk, akkor már nem dolgoztunk a boltban. Persze egyáltalán nem voltam lelkes, de menni kellett. Időközben újra beszéltem a régi haverokkal az otthonból, kaptam pár egész jól hangzó ötletet, amiknek utána kellett volna járnom, de Zielitz-ben nem nagyon lehetett ilyesmikkel foglalkozni. Anya mint valami árnyék, folyton a nyomunkban volt, figyelte mit csinálunk és mindenféle programokkal “szórakoztatott” bennünket, sokszor kéretlenül. Így jobb híján, ha volt rá alkalom, gyorsan felvázoltam Billnek, eddig mire jutottam és mik a kilátások.
- Emlékszel Alexre? Folyton Fabiannal lógott, tudod, azzal az idősebb sráccal, akiről meséltem, hogy most Angliában pizzafutár. Az otthonban a szemközti szobában laktak…Szóval Alex ott maradt Lipcsében és mondta régebben, hogy a gyorsétteremekben, szupermarketekben mindig van felvétel, csak be kell adni a jelentkezési lapokat.
- Alex ? Valami rémlik, de nem is tudtam, hogy megvan a száma. Ennyire jóban voltatok ? – csodálkozott Bill.
- Egy haver volt, vagy még annyi sem, de néha dumáltunk telefonon, azt is mondta, hogy ki lehet fogni egész megfizethető albérleteket is, azt ígérte, küld listát ezekről. Szükség van ötletekre a költözés miatt. – magyaráztam ikremnek.
- Szupermarket ? Nem hangzik rosszul. – ítélte meg Bill.
- Talán még egy helyre is kerülhetnénk és biztos marha nehéz lenne a munkára koncentrálni, mert lefogadom, hogy piszkosul jól állna rajtad a munkaruha. – vigyorogtam Billre, aki pirulva visszamosolygott rám.
- Igaz, rajtad minden jól áll, de igazából a meztelenség passzol hozzád legjobban. – hajoltam az ajkához.
- Tomi…- ölelte át a nyakamat ikrem, de ekkor kopogtatás szakított félbe minket. Távolabb ültünk egymástól és kérdőn meredtünk az ajtó irányába.
- Bejöhetek ? – kérdezte anya fél perc csend után.
- Miért ne jöhetnél ?! – forgattam meg a szememet és ajtót nyitottam anya előtt, aki félszegen belépett és olyan szomorú volt a tekintete, hogy ezer méterről kiszúrtuk.
- Történt valami ? – érdeklődött Bill rémülten.
Anya bólintott.
- Nos, igen. Fiúk ne ijedjetek meg, de hívtak a kórházból. Nagyanyátokat baleset érte ! A mondat éles pengeként hasított a levegőben és szinte sokkolt minket.
- Hogy mi ?! - a vér kifutott az arcomból, Billre sandítottam, aki ijedten és szintén falfehéren bámult rám.
- Istenem, mi lett vele ? – kérdezte.
- Annyit tudok, hogy rosszul lett, mikor éppen a bevásárlásból tartott haza felé az autójával. – felelte anya.
- Autóbalesete volt ? – szörnyülködtem és a torkomban gombócot éreztem a félelemtől.
Anya elcsüggedve bólintott.
- Igen, a kocsi besodródott valami árokba, nagyanyátok pedig megsérült. Agyrázkódása lett és darabos törése a lábában. Jelenleg éppen operálják, de azt mondták, ha túl van a műtéten, értesítenek minket és akkor bemehetünk a kórházba. - anya lehajtotta a fejét és csak állt ott tehetetlenül, míg mi egymásra nézve kínlódtunk Billel.
- Sosem panaszkodott, hogy fájna valamije, vagy hogy rosszul érezné magát…- sóhajtott fel Bill.
- Anyámtól ne is várjátok, hogy panaszkodjon, nem olyan fajta. Inkább elvisel minden fájdalmat, de nem nyavalyog, erős nő…- vágott a szavába anya.
- Észre kellett volna vennünk, hogy nem stimmel valami az egészségével. – szólaltam meg haragosan és keserű könnyek csillantak meg a szememben, de nem akartam sírni, ezért inkább elhallgattam és nagyokat pislogva pásztáztam a plafont.
- Ne vádoljátok magatokat, nem a ti hibátok. És ne aggódjatok, minden rendbe jön. – igyekezett anya csillapítani a kedélyeket, de az ő hangja is meg-meg csuklott a sírástól. Mi persze egyáltalán nem tudtunk megnyugodni.
A nagyi műtétje késő délután fejeződött be, mire felébredt az altatásból, már este volt, de Billel ragaszkodtunk ahhoz, hogy meglátogassuk és beszéljünk vele. Így anya autóval elvitt minket a magdeburgi kórház baleseti osztályára. Ikrem és én feldúltan szobroztunk a folyosón. Először anya ment be a kórterembe pár szót váltani a nagyival, de elég hamar ki is jött.
- Hogy van ? – kérdeztük egyszerre Bill, meg én.
Anya idegesen biccentett.
- A körülményekhez képest jól, és örül, hogy eljöttetek. Kicsit még kába a műtéttől, úgyhogy ne fárasszátok ki nagyon. Én a parkolóban megvárlak titeket. – válaszolta és elindult a kórház kijárata felé. Mi meg nem várva semmire, beléptünk a kórterembe. Félhomályos szoba, a sarokban égő kislámpa és fertőtlenítő illat fogadott minket, nekem meg fájni kezdett a gyomrom, mert mindig is irtóztam a kórházaktól. Nagyanyánk az egyik sarokban lévő ágyban feküdt.
- Szia nagyi! – köszönt Bill halkan.
- Jól ránk ijesztettél…- korholtam fátyolos hangon, ahogy megálltunk az ágyánál.
Nagyi fáradt szemekkel pillantott ránk, a lábán gipsz, a fején néhány zúzódás.
- Ne haragudjatok, nem akartam ekkora galibát okozni. - mentegetőzött.
- Ezt most hagyd, a lényeg, hogy meggyógyulj. – szólt közbe rögtön Bill és aggodalommal telve pislogott a nagyi karjába vezetett tekintélyes mennyiségű infúzióra.
- Szükséged van valamire ? – kérdeztem, de nagyi nemet intett.
- Sokszor jövünk látogatni és ott leszünk melletted, segítünk amiben kell. – ajánlotta Bill és összeszorította a szívemet az önzetlen jósága. Én is szerettem a nagyit, de Bill sokkal jobban ragaszkodott hozzá és jobban ki is mutatta. Most is hősiesen próbált erős maradni, de a sírás szorította, én láttam, és éreztem.
- Kedves tőletek, de egyelőre pár hétig biztos a kórház vendégszeretetét kell élveznem. Amíg a kórházban leszek, ti anyátoknál maradtok, a többiről akkor beszélünk, ha már aktuális. De köszönök mindent. – mosolyodott el bágyadtan a nagyi.
- Ez a legkevesebb. – csóváltam meg a fejemet.
Még pár percig maradtunk, de aztán a nővér szólt és mennünk kellett. Elbúcsúztunk a nagyitól, aztán lelombozva ballagtunk a folyosón, a parkolóhoz. Sötét letargia vonult át rajtunk, egyikünk sem akart megszólalni.
- Szegény nagyi. – törte meg végül a némaságot testvérem, egy mély sóhaj keretében.
- Túl van a műtéten, most már biztos minden oké lesz. – mondtam erre én, hogy Billbe, meg magamba is lelket verjek.
- Hosszú út áll még előtte a teljes gyógyulásig. – jegyezte meg Bill, én meg csak elcsigázottan hümmögtem, reménykedve a legjobbakban. Bill még magyarázott valamit, de nem igazán figyeltem rá, ütemesen lépkedtem a piszkos sárga linóleumon. Végre kiértünk az épületből és hűvöskés friss levegő vágott az arcomba. A szememmel kerestem anya autóját és mikor észrevettem a járművet, el is indultam arra, ám Bill megragadta a karomat.
- Mi az ? – fordultam felé és láttam, hogy még mindig könnyes a szeme.
- Tom…- kezdett bele balsejtelmesen csengő hangon.
- Kérlek, töröld meg a szemed Bill, ha csak nem akarod, hogy én is rákezdjek. Tudom, hogy megvisel és hidd el engem is, de a sírás nem segít egyikünkön sem. – tanácsoltam neki. Bill szófogadóan ruhája ujjába törölte a szemeit, de még mindig nem eresztette el a karomat.
- Van még valami ? – kérdeztem, mire kibökte.
- Tom, most nem költözhetünk el ! Most nem hagyhatjuk itt a nagyit. Ugye tudod ? – nézett rám a könnyein keresztül.
Ez a rossz előérzetem, amióta megtudtuk a nagyi balesetét, végig ott motoszkált bennem. Aztán ahogy beléptünk a kórterembe és megláttuk nagyanyánkat, szembesültünk az állapotával, egyértelművé is vált. Kötelességünk volt maradni és nem cserben hagyni. Csak én nem tudtam kimondani.
- Tudom…- vontam vállat kiábrándultan. És szinte láttam magam előtt, hogy az elképzeléseim egy időre, mint a sorba állított dominók, dőlnek össze.
