2017. október 12., csütörtök

Ha fáj neked, az fáj nekem



Hello!

Tudom, hogy borzasztóan régen volt már új rész, ne haragudjatok. A mostani fejezet egy álmatlan éjszakám "következménye".
Köszönet mindenkinek, aki még itt van <3 <3


- Mi van Billel? – kérdeztem vissza.
- Hát ez az, amire én is kíváncsi lennék.- anya csupa titok volt. Idegesítő rejtély, amitől a hideg futott végig a hátamon.
- Bill jól van. Boldog. Nem tudom, mit mondhatnék még. – jelentettem ki, de anya rögtön közbevágott.
- Tévedsz! Bill nem boldog!
Az arcomba pirosság szökött, ellentmondást nem tűrő szavaitól.
- Ezt mégis miből következtetted ki? – érdeklődtem.
- Majd minden nap beszélek Billel telefonon. És tisztán érezhető, hogy egyáltalán nem érzi jól magát ott, Lipcsében. Nincs munkája, egész nap egyedül van és gyötrik a sötét gondolatok. Nem igaz, hogy te ezt nem veszed észre?! – mondta anya igencsak szemrehányóan.
Meglepett, hogy Bill a tudtomon kívül telefonál anyának, és az is újként hatott, hogy ezek szerint panaszkodik.
A rohadt életbe, miért nem nekem mondja?! Jó, persze láttam rajta, hogy olykor szomorú, meg hogy néha furán viselkedik, de hogy nem lenne boldog, azt nem feltételeztem volna. Lehetetlen, hogy boldogtalan, hiszen egymással vagyunk. Másról sem ábrándoztunk a nagyi házában éveken át, csak a mi kettőnk szabadságáról, az új kezdetünkről. Oké, ez első lépések nehezek, még mindkettőnknek szokatlan itt, de nem adhatjuk fel, rögtön, az első kis akadálynál.
Az is dühített, hogy anya bele avatkozott az egészbe és osztotta az észt. Pont ő, aki, ha rólunk volt szó, hát nem állt a helyzet magaslatán.
Felsóhajtottam és nyugalmat erőltettem magamra, hogy ne remegjen a hangom, úgy ahogy a testemen futott át az ideges vibrálás.
- Én semmi ilyet nem tapasztaltam. – szólaltam meg végül.
- Talán, mert túl sokat dolgozol, és nem jut elég időd figyelni a testvéredre. Bill szenved. Furdalja a lelkiismeret, mert még mindig nincs munkája, nem akar teherként rajtad lógni. Idegen neki Lipcse. Minden és mindenki, ami fontos neki, Loitschében maradt.
- Baromság! – vágtam anya okoskodásába.
- Igen, te annak tartod, de én úgy érzem, rosszul cselekedtetek, mikor mindent hátra hagytatok és visszaköltöztetek Lipcsébe. Nincs, ami oda kössön titeket! – közölte anya.
Megforgattam a szememet. Ha már a rossz cselekedeteknél tartunk, bőven volna anyának i s mit beismernie, jóvátennie.
- Ide köt a jó pár év, amit a ti jóvoltatokból kellett Lipcsében leélni. – helyesbítettem.
- Jaj, Tom, mikor lépsz túl a múlt emlegetésén? Bármi sérelem ér, rögtön ezt a lapod húzod elő. – fakadt ki anya.
És most már engem is elöntött a harag. Hogy lehetne a számomra végtelenül hosszú és gyötrelmes éveket, egy könnyed lépéssel átlépni?
- Lássuk csak, szerintem soha. – feleltem dühtől elfojtott hangon.
Kínos csend volt egy kis ideig.
- De itt most Bill a téma, nem a múltbéli események. Arról beszélek, hogy nem feltétlenül okos döntés a te terveidet Billre erőltetni. Értem én, hogy együtt akartál vele új életet kezdeni, de a te álmaid, nem biztos, hogy az ő álmai is…
Összeszorult a torkom.
- Ezt Bill mondja? – kérdeztem.
- Természetesen nem. Csak én látom, gondolom így. Azt tudnod kell, hogy bármikor visszajöhettek a nagyanyátokhoz, vagy akár ide, hozzánk is. Gordon most akar indítani egy új vállalkozást, szívesen bevenne titeket is, lenne munkátok, biztos fedél a fejetek felé. Nem kell Lipcsében maradnotok a kilátástalanságban. Itt minden sokkal rendezettebb lenne. Nem aggódnék én sem, hogy mi van veletek. Közelebb szeretnélek tudni titeket magamhoz. – magyarázta anya, de engem nem érdekelt a kampánybeszéde. Sem Gordon vállalkozása. Nem akartam visszamenni Loitschébe, vagy Zielitzbe. A saját lábamon akartam megállni, ahogy szinte egész életemben magamra, na meg ikremre támaszkodtam. Eddig úgy véltem, Bill is ezt akarja.
Elegem lett és már nem szerettem volna tovább anyát hallgatni. Annyira másképp gondolkodtunk ebben a dologban is, hogy nem volt értelme több szónak. Szinte akármikor beszéltem anyával, ilyen-olyan formában, az fájdalmat okozott nekem.
Türelmetlenül felsóhajtottam.
- Oké, most már leteszem, Bill is mindjárt haza ér biztos.
- Jó, rendben, de átgondoljátok? – kérdezte reménykedve anya.
- Nem tudom, majd meglátjuk. – húzódoztam.
- Beszéljétek meg Billel. Több értelme lenne, mint Lipcsében albérletre költeni és én is olyan nagyon boldog lennék, ha a közelemben lennétek!
Oh, már megint anya! Anya és az ő boldogsága! Mindig úgy intézi, hogy a központba kerüljön. Akár testvérem által, az ő pillanatnyi zavartságát kihasználva.
- Jól van, majd beszélünk, na szia. –morogtam rosszkedvűen és gyorsan lenyomtam a telefont.
Azt a napot, a gondtalannak látszó délutánt, az esti közös vacsora ötletét, totálisan haza vágta ez a telefonhívás. Tele lettem kétségekkel, amiket anya keltett bennem. Bill csakugyan ennyire rossz perióduson megy keresztül? Ennyire kínlódik? Ennyire visszavágyik a régi életébe? Miért nem ad még egy kis időt magának és a dolgoknak, hogy kellően beinduljanak? Miért nem bízik önmagában? És miért nem bízik bennem?
Idegesen ültem az ágyon, egyik cigit a másik után szívva. Néztem a tv-t, de meg nem tudtam volna mondani, mi megy a képernyőn. Elmerültem a kavargó gondolataimban. Az órák telnek és Bill nem hívott, pedig mindennél jobban szerettem volna és vártam, hogy megérkezzen, és végre beszélhessek vele. Hogy tisztázzuk, mit is érez. Nem igazán hittem anya szavait. Ő talán csak manipulálni akar engem. Szánalmat, lelkiismeret furdalást ébreszteni bennem. Vissza akarta kapni a gyerekeit, pótolni a kiesett éveket, vagy tudom is én.
Az igazat Billtől akartam hallani, de ő nem jött. A telefonom is néma maradt. Így egy idő után elkezdtem őt hívni. De nem vette fel. Később kezdtem idegessé válni, úgy beszéltük meg, hogy jelentkezik, és én elé megyek. Bár nem mondta pontosan, melyik busszal jön, de biztos voltam benne, hogy estig azért nem marad el. Kezdett aggasztani, hogy nem tudok róla semmit.
Estefelé aztán nem vártam tovább, elindultam a buszpályaudvarra, remélve, hogy útközben belefutok Billbe és minden aggodalmam felesleges volt. Az idegesség szinte feszített belülről. Tízpercenként a telefonomat néztem, míg mentem át a városon. Bíztam benne, hogy ikrem nemsokára felbukkan.
A pályaudvaron az ilyentájt megszokott esti káosz volt, autóbuszok, emberek és za j mindenhol. Átvágtam a tömegen és az információs táblához mentem, hogy megnézzem, mikor jön a legközelebbi járat. Miután megláttam, hogy pár perce ért be, úgy gondoltam, Bill még a közelben lehet, így gyorsan átfésültem a környéket, közben persze egyfolytában őt hívtam. A vonal hosszan kicsörgött, de Bill nem fogadta a hívást.
- Fracba, Bill, mi van veled? Vedd már fel. – dühöngtem halkan, mialatt reményvesztetten bámultam a buszpályaudvar monoton szürkeségébe. Az utolsó buszig még volt idő bőven, de nem akartam már hazamenni, így gondoltam, benézek néhány közeli szórakozóhelyre. Hátha Bill esetleg beugrott egy italra. Ezt mondjuk nem tartottam valószínűnek, hiszen biztos szólt volna, ha ilyet tervez. Mondjuk, a telefont is felvette általában. A viselkedése túlon-túl furcsa volt, nem értettem semmit és ez nem csak hogy rémületet, de gyanakvást is ültetett belém. Hogy anya, esetleg mégis csak igazat mondott és ikrem valóban ilyen bizonytalan. Én pedig átsiklottam ezeken a jeleken, csak dolgoztam és nem vettem észre a változásokat. Túl sokat hagytam őt egyedül a rossz gondolatok és a magány nyomásában őrlődni. Jót akartam, de lehet, hogy rosszul. Ezért megfogadtam magamnak, hogy átbeszéljük Billel és ezen túl sokkal több időt szánok rá.
Az utolsó busz, alig pár emberrel, Bill nélkül futott be. Én pedig sokkosan álltam a pályaudvar lámpái alatt, kezemben cigarettával. Végképp nem tudtam, most hogyan tovább. Bill telefonja továbbra sem felelt, a buszon nem volt, már csak abban bíztam, hogy időközben valahogy haza ért és csak elkerültük egymást. Sietősen róttam az utcákat, hogy mielőbb az albérletbe érjek, de csalódnom kellett, a lakás üres volt.
- Bill…- rogytam le kimerültem az ágy szélére. És a félelem jeges marokként szorította mindenemet.
Hova lett Bill? Egyáltalán, elindult a nagyitól?
A gondolat új reményt adott nekem, lehet, hogy lekéste a buszt, mert mondjuk a nagyi rábízott valami ház körüli dolgot, ami elhúzódott és nem végzett időben.
Nem vesztegettem az időt, gyorsan hívtam is nagyit, és míg a vonal kicsörgött, a rémület keringett a véremben.
- Szia, én vagyok az, Tom. – csuklott el a hangom, mikor nagyi felvette a telefont.
- Tom, nahát…de örülök! Minden rendben? – kérdezte nagyi kedvesen és nyilván, mit sem sejtően.
- Persze, ugye nem aludtál még? – érdeklődtem izgalomtól dübörgő szívvel és izzadt kézzel szorítottam a telefonomat.
- Dehogyis! Még teszek-veszek a konyhában. Jaj, Tom, olyan kár, hogy nem tudtál ma eljönni. – mondta nagyi sajnálkozóan.
- Dolgoznom kellett. Majd legközelebb megyek én is. – ígértem.
- Az remek lesz. Annyira hiányoztok, ez a hat hét szomorú és egyhangú volt nélkületek. Mindig várom, hogy hívjatok, olyan boldog vagyok, ha hallok felőletek. A legnagyobb öröm pedig az számomra, ha jöttök. Mint ma Bill…
- Igen, épp Billről akartam kérdezni. – vágtam nagyi szavába hevesen.
- Jót beszélgettünk, bár eléggé sápadt és szokatlanul levert volt ma. De nem könnyű ismét a nagyvárosi életet élni és biztos nehéz az álláskeresés is. – mondta nagyi együttérzően.
- Megteszi, amit tud. – helyeseltem.
- És biztos előbb-utóbb sikerülni is fog neki, csak ne adja fel. – csengett biztatóan nagyi szava.
- Bill nem olyan, hogy feladja. – vágtam rá.
- Igen, tudom. Csak legyen optimista. Csókoltatom őt is, add át neki. Legközelebb pedig téged is várlak. – búcsúzott a nagyi és a szavaiból egyértelműen leszűrtem, hogy testvérem elindult vissza Lipcsébe. Az eddig érzett szorító félelem, most már szabályosan fojtogatni kezdett, levegőt is alig kaptam.
- Rendben, jó éjszakát. – nyögtem ki gondtalanságot színlelve, hogy nagyi ne fogjon gyanút.
- Neked is Tom. – és nagyanyám letette a telefont.
Én pedig nem tudtam, most mi a francot csináljak. Megfordult a fejemben, hogy Bill esetleg anyáéknál kötött ki, de aztán beláttam, hogy akkor anya valószínűleg hívott volna. Ha más nem azért, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire nagyon igaza volt és Bill tényleg csak szomorkodik Lipcsében. Több ötletem végképp nem volt, a fejem így is kóválygott a mindenféle gondolatoktól. Most mit tegyek? Hol keressem tovább Billt? Menjek a rendőrségre? Ilyenkor mit szokás tenni?
Olyan tehetetlennek éreztem magam és nagyon féltettem Billt. Az idegesség, mint több tonnányi súly, nyomta össze a mellkasomat. Ültem az ágyon, cigifüstbe burkolózva és szüntelenül ikrem számát hívogatva. Mindhiába. Végül az idegességtől kimerülve, valahogy pár órára álomba zuhantam. És össze-vissza álmodtam, felkavaró képeket láttam. Álmaimban is Billt kerestem mindenhol, de nem találtam. A bőröm alá kúszott a fájdalmas kétségbeesés és mikor hideg izzadtságban fürödve felriadtam, azt hittem, hogy Bill velem van és ez az egész csak rémálom volt. De mikor felkattintottam a villanyt és ismét fény ülte meg a szoba falait, csak Bill üres fekhelye meredt rám vádlón.
Ezek után már nem is bírtam vissza aludni, járkáltam fel-alá és vadul lüktető szívvel vártam a hajnalt. Hogy változást hozzon és Bill betoppanjon azon az átkozott ajtón. Gondolni sem mertem másra, rosszabbra. Kialvatlanságtól elcsigázva vártam, hogy törjön már meg végre ez a rohadtul nyomasztó, félelmetes, kemény csend.
Végül egy idő után nem tudtam tovább tétlenkedni és túl életem valószínűleg legrosszabb éjszakája után felhívtam a nagyit. Úgy éreztem, elértem a tűrőképességem határát és most már komolyan tenni kell valamit.
Nagyanyám álmosan szólt a telefonba, biztosra vettem, hogy aludt még, de most nem volt erőm és energiám az udvariassági körökhöz.
- Szia, Tom vagyok. – köszöntem neki.
- Te jó ég, Tom, tudod mennyi az idő? – csodálkozott nagyi.
- Igen, marha korán van, de ez nem várhat tovább. – magyaráztam feldúltam, miközben meggyújtottam egy cigit, aznap már nem is tudom, hanyadikat.
- Istenem, valami baj van? – a nagyi is rögtön idegessé vált. Igazán nem akartam felzaklatni, de már fuldokoltam a tanácstalanságban.
- Az a helyzet, hogy Bill eltűnt…- mondtam ki a súlyos szavakat és kilelt a hideg.
- Eltűnt? – kérdezett vissza nagyi.
- Nem érkezett vissza Lipcsébe és mobilon is elérhetetlen. Attól félek, valami történt vele. Egész éjjel hívtam, vártam, de mintha a föld nyelte volna el…- hadartam félelemtől meg-megbicsakló hangon.
- Tom, kérlek, nyugodj meg! – csitított nagyi, de közbevágtam. Túl nagy volt az idegességem, gombócot éreztem a torkomban. Bill kámforrá válása miatt minden idegszálam fel volt borzolva.
- Tegnap beszéltem anyával, aki szerint Bill elég labilis, nem tudom, mi járhatott a fejében, nem tudok semmit.
- Fiam…- szólt ismét nagyi, de csak ömlött belőlem a szó.
- Bill ilyet sosem nem tett, még nem tűnt el így szó nélkül, nyomtalanul, nem értem az egészet. Aggódom érte…- a szemem tele lett könnyel.
- Tom, engedd, hogy végig mondjam. Minden rendben. Bill nem tűnt el, itt van nálam.- igyekezett a nagyi túlharsogni engem. A szavai csak lassan jutottak el a tudatomig. És amit hallottam, attól lefagytam. Egyszerre tört fel bennem a megkönnyebbültség és ledermedt értetlenség.
- Hogyan? – és a szívem majd kiugrott a torkomon.
- Nézd, nem tudom, mi folyik köztetek, vagy mi Bill fejében. De éjszaka arra ébredtem, hogy nyitódik az ajtó. Majd halálra rémültem, hogy ki motoszkál oda kint. Aztán megláttam Billt és nem tudtam az esetet hova tenni, de állítása szerint lekéste az utolsó járatot Lipcsébe, amit nem tudom, hogy csinált, mert innen időben elindult. – mesélte nagyanyám.
- De miért nem vette fel a telefonját? Legalább értesíthetett volna, hogy ez történt. Szétaggódtam magam. – motyogtam még mindig lesokkolva.
- Ezt nem tudom. Nem nagyon beszéltünk, húztam neki tiszta ágyneműt, aztán hagytam pihenni. Túl késő volt már és Bill elég fáradtnak tűnt. Azért nem hívtalak, mert azt hittem szólt neked és tudsz róla. – mondta a nagyi.
- Semmit sem értek. – bámultam magam elé, figyelve a cigarettám felfelé szálló füstjét.
- Hát ez tényleg elég szövevényes. Összevesztetek mostanában? – kérdezte kíváncsian nagyi.
- Egyáltalán nem, ezért nem tudom, mi van. Megteszed, hogy szólsz Billnek? Beszélni szeretnék vele. – sóhajtottam.
- Szerintem még alszik és rá is fér egy kis nyugalom. Majd megmondom, hogy kerested és hamarosan visszahív. – ajánlotta nagyi, de nekem nem volt türelmem erre várni, választ szerettem volna mindenre. Mégpedig minél előbb.

- Felejtsd el, inkább oda megyek! – támadt egy váratlan ötletem.
-És a munkád? – rökönyödött meg a nagyi.
- Elintézem, hamarosan ott leszek. – ezzel leraktam a telefont és gyorsan kértem egy szabadnapot a gyárban, családi problémákra hivatkozva. Majd a leghamarabbi buszhoz siettem. Az idegesség és értetlenség égetett. Szédültem a sok nikotintól és a kétségektől. Szerettem volna tudni, hogy mi ütött Billbe, amiért ilyen furcsán viselkedik. A válaszát szerettem volna hallani, hogy mitől fordult fel a világa és én hogy tudnék neki segíteni.

Már felkelt a nap és elkezdődött az élet, mikor Magdeburgba, majd Loitschébe értem. Zsebre dugott kézzel, a gondjaimat nehezen leplezve baktattam a nagyi háza felé, időnként köszöngetve a falubeli embereknek, miközben próbáltam legyűrni a mindinkább felerősödő szívdobogásomat. Ugyanakkor érdekes érzéseim voltak, hogy ismét a faluban vagyok. Ott, ahol bőven volt részem rossz élményekben, de hála Billnek, szépekben is. Az ismerős, égig érő fák, a sárga, fehér, vagy épp zöld színű kerítések, a zeg-zugos utcák, mind megtöltöttek a nosztalgia keserédességével. A lábaim egyre elszántabban vittek a nagyi házához, és erőtlenség futott végig rajtam, ahogy végre oda értem, aztán benyitottam a ház kapuján. Majd gyors léptekkel gyalogoltam át az udvaron. A nagyi észrevette, hogy jövök, mert már tárta is ki az ajtót. Ahogy beléptem a házba, kávé és süteményillat fogadott, mint mikor itt laktam.
- Szia. – köszöntem neki megilletődve, ő pedig a nyakamba borult.
- Tom! – és szorosan ölelt. Láttam rajta, hogy örül a találkozásunknak. Hát igen, hat hete nem ölelt meg és az idő, nem csak nekem telt meglehetősen lassan.
- Gyere gyorsan beljebb!  -karolt belém és szinte behúzott a nappali felé, aztán úgy nézett végig rajtam, mintha évezredek teltek volna el az utolsó találkozásunk óta. Mosolygott, de nem őszintén, inkább fájdalommal.
- A te dolgaid rendben mennek? – kérdezte egy szomorú sóhajjal.
Mire határozatlanul helyeseltem.
- Igen, jól vagyok. Van munkám, nem mindig könnyű, de csinálom, amit kell.
- Helyes. – ezzel nagyi eltűnt a konyha irányába és a szekrény ajtajának nyitódását, majd csészék halk koppanását véltem hallani az asztalon. Mint minden reggel, amikor még itt voltam. Átrohantak rajtam az emlékek, de az aggodalom is ébredezni kezdett bennem, az emeleten lévő testvérem iránt.
- Most főztem kávét, kérsz? – érdeklődött nagyi kedvesen.
- Nem köszönöm, inkább felmennék és beszélnék Billel. – indultam a lépcsők irányába idegesen. Nagyi bólintott és szemeivel követte, ahogy felfelé lépdelek.
- Remélem, minden rendben lesz köztetek. – mondta még, mire visszapillantottam rá és nem tudom, esetleg Bill mondott e neki valamit, vagy csak a megérzései vezetik, de az ő arcán is azt láttam, ami bennem is forrongott. Aggódást és zavarodottságot.
- Én is nagyon remélem. – biccentettem, mire a nagyi kávéjával a kezében, eltűnt a konyhában. Én pedig nyílegyenesen a szobánkba mentem. Fura érzés volt ennyi hét után ott állni az ajtó előtt, ami abba a szobába vezetett, ahol megannyi érzelem húzódott. Ahol annyi mindenben osztoztunk Billel, beleértve a testiség titkait is. Ez a szoba, akármennyi idő is telik majd el, mindig sokat fog jelenteni számomra. Egy másodpercig nem tudtam, mit tegyek, kopogjak, vagy rontsak be és kérjem számon ikremet, magyarázza meg, mi a csoda történt vele. Végül egy halk kopogtatás mellett döntöttem, amire nem volt reakció. Lehet, hogy Bill olyan mélyen alszik, hogy nem hallotta? Megismételtem a műveletet, majd miután még mindig csend volt, óvatosan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Kora reggeli tompa homály volt, ami a félig elhúzott függönyök felől áramlott. A levegőben tömény alkohol szagát véltem felfedezni és ez újabb tippet adott, miért nem ért haza tegnap Bill, talán ivott, esetleg sokat, bár ez távol állt tőle, de mi van, ha mégis. A torkom máris kiszáradt, a lábaim meg mintha ólomból lettek volna, amint közeledtem az ágyhoz, minél halkabbra véve a lépteimet.
A szoba, ahol évekig éltünk, Bill meg én, most jószerivel sivár volt. Az íróasztal, ahol a sulis időkben a tankönyveink sorakoztak, vagy a polc, ahová a ruháinkat raktuk el, üres volt, érintetlen. Ahogy az ágy is, ahol régen én aludtam. Egyedül Bill ágya volt megvetve. Testvérem pedig alaposan betakarva, hason hevert a színes virágmintás ágynemű között. Ahogy realizáltam, hogy Bill, aki miatt halálosan aggódtam és szinte végigvirrasztottam egy éjszakát, ott fekszik az ágyban, egyszerre lettem nyugodt és szörnyen mérges is. Legszívesebben felráztam volna, hogy válaszokat követeljek, de csak álltam megszeppenve, viaskodva az érzelmeimmel.
- Nyugodtan megszólalhatsz, nem alszom. Egyáltalán nem aludtam egész éjjel.  – hallottam meg ekkor ikrem fáradt és rekedt hangját. Mire akármit is szóltam volna, lassan szembefordult velem. A tegnapi ruhája gyűrötten lógott rajta, ő maga pedig ijesztően sápadt volt, a haja kócos, a szemei vörösek és karikásak, mintha sírt volna. A szomorúság szinte sütött róla.
- Basszus, te másnapos vagy? – csak ez a triviális kérdés bukott ki belőlem, mert a látvány nagyon erre következtetett.
- Egy kicsit. - Bill felült az ágyon és arrébb húzta a takarót, hogy én is helyet tudjak foglalni. Odamentem hát hozzá és leültem. Sóhajtottam egy nagyot, és csak néztem rá. Azok a kérdések, amiket a fejemben megfogalmaztam, egyszerűen nem jöttek a számra. Néztem Billt, a gyönyörű, bár elgyötört arca fehérségét, a fekete haját, az ajka ívét, a szemöldökében lévő piercinget, a bőre hibátlanságát és nem tudtam, mit gondoljak, hogyan reagáljak. Üvöltsek rá, vagy zárjam a karjaimba. Mindkét késztetés erős volt.
- Jól sikerült az estéd Bill? Túltoltad az alkoholt és nem jutott eszedbe, merre kell elindulni? – kérdeztem végül kimérten. Vagyis igyekeztem az lenni, de nem igazán sikerült.
- Bocsáss meg, Tom. – suttogta Bill és elkerülve a tekintetemet, harapdálta kiszáradt ajkát.
- De miért is?! Mert fogtad magad és úgy döntöttél, csinálsz egy jó éjjelt, csavarogsz, berúgsz, aztán teszel mindenre és felszívódsz, elérhetetlenné válsz, majd részegen visszamászol a nagyihoz? Mert ez történt ugye? – érdeklődtem rettenetesen nehezen kontrollált higgadtsággal.
Bill megrázta a fejét.
- Nem teljesen.
Aztán megint csak hallgatott makacsul, amitől kis híján a falra másztam.
- Miért kellene haragudnom rád? Mert semmibe veszel minden téren? Mert anyának panaszkodsz a te fene nagy magányodról, vagy, mert köpsz a következményekre és azt hiszed, neked privilégium, hogy mások érzelmeivel ilyen módon szórakozol? Tudod, mit éltem át, míg órákat vártam rád a buszpályaudvaron? Tudod, mit éreztem, mikor elment a legutolsó járat és te azon sem voltál rajta? Megnézted egyáltalán a tetves mobilodat, hányszor hívtalak? Tudod milyen volt hallani a telefonba a nagyitól, hogy innen már eljöttél és már régen velem kellene, hogy legyél? Bill, komolyan megijesztesz azzal, ahogy viselkedsz. Mond, gondolkodsz te néha azzal a kicseszett agyaddal? – és megragadtam ikrem karját, magamhoz közel húzva őt, így kénytelen volt végre a szemembe nézni és láttam a riadt lángokat könnyes tekintetének tükrében. Nem ellenkezett, hagyta, hogy szorításom fájdalmasan mélyedjen a bőrébe, még csak fel sem jajdult.
-  Tudom…tudom…- ismételgette halkan.
- Ez rohadék dolog volt tőled. Egy jó nagy pofont kéne kapnod, egy olyat, mint annak idején, tizenöt évesen, ugyanitt, ebben a szobában. – közöltem felbőszülve és egy másodpercre eszembe jutottak annak az esetnek a körülményei. Az a híres Lena Schwartz ügy…Bill akkor is elég meggondolatlan volt, megbántott, ahogy most is, de ez a mostani történet teljesen másként okoz fájó érzéseket.
- Akkor üss meg. – lehelte Bill beletörődve és a szempillái megrezzentek, arcából a maradék vér is kifutott. Abban a pillanatban úgy éreztem, megérdemelte volna, rettentően haragudtam rá. Elmondani sem tudtam, mennyire. De azzal is tisztában voltam, hogy az eszement pofozkodással nem megyünk sokra.
- Nem Bill. Ahhoz már túlságosan felnőttek vagyunk. – mondtam végül, mire testvérem hitetlenkedő és bűnbánó arccal várta a következő tettemet. De bármi egyéb helyett csak elengedtem a karját, mire kissé hátrébb hajolt. És ezzel, úgy éreztem, nem csak fizikailag csinált köztünk távolságot. Valamit maga köré vont, amit titkolózásból, beszámíthatatlanságból, számomra érthetetlen melankóliából épített fel és amit abban a percben nem tudtam megfejteni.


2017. március 23., csütörtök

Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog

Sziasztok!

Köszönöm a kommenteket, itt is az új rész :) :) 


Idegen…Ez a hat betű írta le leghitelesebben a válaszomat, ha valaki megkérdezi tőlem az első hetekben, számomra milyen Lipcse és milyen az új élet.
Minden olyan volt körülöttem, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna, mintha sohasem éltem volna ebben a városban. A lakótelep cseppet sem vált barátságossá, ahogy múltak a napok. Sőt, az elején úgy éreztem, nem bírok ott megmaradni. Bántottak a zajok, túlzóak voltak a fények, sok volt az egész. Nehezen rázódtam bele a folytonos tömegközlekedésbe is. Fura volt megszokni a saját háztartást, hogy ha üres a hűtő, azt nekünk kell feltöltenünk, ezzel egyenes arányosságban, nem volt egyszerű a pénzzel bánni sem. Az első időkben rettentően elveszettnek éreztem magam. Körülnéztem az utcán, mindenki rohant valamerre, mintha minden ember világosan tudná a célját, én meg általában sokáig csak szobroztam egy helyben és nem tudtam eldönteni, mi legyen. A legrosszabb pedig, a folytonos sietség és időhiány volt, ami az munkámhoz társult. Felvettek az autógyárba, lett munkaruhám, beléptető kártyám, egy hatalmas szerkezetben lettem apró kis “alkatrész”. Dolgozó, önálló élettel, keresettel rendelkező felnőtt. Belegondolni is ijesztő volt, hát még benne lenni. De csináltam, sodródtam az árral, bár sokszor pattanásig feszültek az idegeim. A végletekig fáradt voltam a munka miatt és azért, mert ez az élet annyira más volt. Magamnak is vonakodva vallottam be, hogy olykor nosztalgikusan gondolok vissza Loitschére, a halvány színű házakra, a fákra, bokrokra, a csendre, ami régen bosszantott, de most sokszor kívántam, hogy körbe vegyen és nem értettem az ostoba érzéseimet. Haragot éreztem, hogy ilyeneken agyalok, mikor előre kellene tekintenem, hiszen a legszebb álmom teljesült. Szabaddá váltam és Billel lehettem. Mégsem ez volt az a szabadság, amit elképzeltem. A gyári munka megerőltető volt, időm pedig végképp nem jutott semmire.
Sajnos még Billre sem.
Bill…Az én szépséges testvérem, a mindenem. Nem is tudtam összeszámolni, hányszor jutott eszembe gyönyörű  arca, a gyártósoroknál állva, munkadarabokat készítve. Segíteni akartam, hogy ő is munkát kapjon a gyárban, de nem jártam sikerrel. Így míg én dolgoztam, ő a hirdetéseket böngészte. Ahova tudott jelentkezett, pár helyre be is hívták interjúra, de egyelőre nem kapott állást. Otthon ült, egyetlen “társasága” egy akciósan vásárolt tv készülék volt. Nem tudott kivel beszélgetni és ez nem tett jót neki. Bántott a lelki ismeret, hogy nem vagyok képes rá elegendő időt szánni, pedig másra sem vágytam. Fura, hogy a jeleket, amik a dolgok egyértelmű romlásához, szakadásához vezetnek, az ember nem érzékeli megfelelően, csak amikor már túl késő. Ikrem egyre szomorúbb és zárkózottabb lett, de én nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget. Tudtam, ő más mint én, érzékenyebb, neki több idő kell feldolgozni a változásokat, ezért nem feszegettem a hangulatváltozásait, hogy néha ideges, máskor meg sírós, vagy éppen hallgatag, inkább igyekeztem felvidítani és a korlátozott lehetőségeimhez mérten vele lenni. Talán éppen ezzel a figyelmetlenségemmel, a mindennapok malmának sokszor kíméletlen őrlésében siklottam el fontos részletek felett.
Az ajtó halk nyikorgással csukódott be mögöttem, amint  beslisszoltam rajta egy újabb hosszú, délutáni műszak után. Fáradtságtól égő szemekkel pillantottam végig a sötét előszobán, aminek feketeségét a tv világossága törte meg a szoba irányából.
- Bill, hazajöttem! – szólaltam meg nem túl hangosan, de hallhatóan. Válasz nem érkezett, ezért elindultam a szoba felé.
- Hé, Bill, itthon vagyok! – löktem be az ajtót, remélve, hogy ikremet még ébren találom. De csalódottan kellett megállapítanom, hogy most sem sikerült haza érkeznem időben. Nagy sóhajtásokkal szobroztam a szoba ajtajában, bámulva az ágyban heverő testvéremet. A tv-ből kiáramló fényár megvilágította az arcát, ami békés volt, de ugyanakkor sápadt és megviselt. Néhány tincs az arcába hullott. egyik kezében a tv készülék távirányítóját fogta, valószínűleg megpróbált ébren maradni. És én is szerettem volna, ha nem csak így látom, de a busz későn jött és mikor leszálltam, még beugrottam az éjjel-nappali boltba, hogy megvegyem Bill kedvenc édességét. Ikrem mostanában nem nagyon evett, de ezzel a finomsággal rá tudtam venni, hogy néhány falatot magába tuszkoljon. Rosszkedvűen vettem tudomásul, hogy a dolgok nem számításaim szerint jöttek össze.
Halkan odalépdeltem Billhez, és akkor vettem észre, hogy nem volt betakarva, sőt a póló, ami rajta volt, egy kis részen felhúzódva, tenyérnyi területet mutatott Bill fehér bőréből. Kiszáradt a szám, amint ezt realizáltam. Bill még álmában is olyan tökéletes volt és rendkívül felkavaró. A testének ezen kis ruhátlan része is felvillanyozott és egy másodperc alatt elkergette a fáradtságot belőlem. Összeszorult a torkom, a gyomrom és a jól ismert lázas vágyakozás szétáradt bennem, mind keményebbé téve férfiasságomat. Az agyam azonban még nem borult el, még érzékelte a valóság tényét, mert végül nehezen ugyan, de erőt vettem magamon és gyorsan Billre terítettem a takarót. Kikapcsoltam a tv-t és most már tényleg teljes sötét és csend ülte meg a lakást.
- Aludj jól, Bill. – suttogtam, majd a konyhába mentem, villanyt kapcsoltam és a boltban vásárolt édességet leraktam az asztalra. Ledobáltam magamról a munkaruhám nagy részét, aztán benyitottam a fürdőszobába. Megszabadultam a még rajtam lévő ruháktól és elcsigázottan beálltam a zuhany alá. Nem akartam semmit, csak megfürdeni és bezuhanni az ágyba, de a gondolataim önálló útra tértek és akárhogy is szerettem volna, csakis Bill felé sodródtak. Az előbbi, ártatlan látvány is felizgatott, előhívta a bennem rejtőzködő férfit, amin valahol nem is csodálkoztam. Mióta ide költöztünk, nem történt köztünk semmi komoly, pár kósza csókon kívül. A körülmények hozták így. Igyekeztem nem egy érzéketlen tuskó lenni és időt adtam Billnek, hogy átálljon a lipcsei életformára és megtalálja a helyét, nem akartam még a szexuális frusztrációimmal is zaklatni. Persze egyáltalán nem volt könnyű, sőt rohadtul súlyos volt, ez az önmegtartóztatás, de Billért hajlandó voltam mindenre. Meg aztán itt volt a munka is, a három műszak, amibe nekem is kihívás volt beleszokni, éppen ezért a testiség eléggé háttérbe szorult, amióta betettük a városba a lábunkat.
A fantáziám azonban száguldott és nem tudtam tenni ellene, csak ikrem és az előbbi képek lebegtek a szemem előtt. Elzártam a csapot és figyeltem, ahogy a tusfürdőmmel elvegyült vízcseppek végigcsorognak a rajtam, le a nyakamtól, át a hasamon, egészen az izgalomtól merev szerszámomig. Nekidőltem a hűvös csempének, de akkor is átjárt a melegség. A kezem végig húztam a hasamnál, és csípőmnél. Megadó sóhaj hagyta el a számat, amint határozottan megragadtam a férfiasságomat. Már az első mozdulatok is hevesek voltak, ahogy magamat érintettem. Rögtön forró lettem mindenhol, felajzott agyamban régen átélt képek furakodtak. Bill arca, a fekete haja, a szemei, őrületes mosolya. Ahogy csókolom, ahogy a nyelve szelíden utat tör a számban, összeolvadva az én nyelvemmel, ahogy tetoválásokkal díszített teste a kezeim között van, ahogy meztelenül vagyunk az ágyon, ahogy ő tesz boldoggá engem, vagy amikor én juttatom el a csúcsra.
- Bill…- nyögtem az éjszaka csendjébe a nevét és a kezem mind gyorsabb ütemben mozgott a férfiasságomon. A fülembe hallatszott kéjes zihálása, amikor egy vagyok vele. És általa egy másik, leírhatatlan világ tárul fel. Képzeletem féktelen cikázásának nem tudott gátat szabni semmi. Napok, hetek vonultak el felettünk és annyira hiányzott, hogy Billel legyek, mindenemet emésztette a vágy iránta, mégsem akartam őt ilyenekkel nyaggatni, mert szomorú volt. Annyira szomorú…
- Bill…- mondtam ki újra a nevét felfűtöttségtől rekedt hangon és hagytam, hogy a mozdulatok minél gyorsabban és ritmusosabban vigyenek a gyönyör felé. A szemeim lassan lecsukódtak, egyre hangosabban nyögdécseltem és ismerős remegés uralkodott el rajtam. Lassan betöltött az a kínzóan édes érzés és tudtam, nem sok választ már el az extázistól.
- Tom, bent vagy? – hallottam meg ekkor Bill hangját, egy kopogás kíséretében és ez borotvaéles késként hasított bele a testem és érzékeim közös összhangjába. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból. Víz és izzadtság folydogált rajtam végig, reszkettem minden tagomban.
- Tom? – szólalt meg ismét testvérem, én pedig nagy levegőket véve igyekeztem minél előbb rendezni zilált énemet. Bizonytalan lábakkal kiléptem a zuhany alól és nyitottam az ajtót.
- Nem hallottam, hogy haza értél. Régóta itthon vagy? - Bill bámult a képembe, kezében egy pohár üdítőt szorongatva, álmosan és kócosan.
- Igen, vagyis nem…illetve…– dadogtam levegőért kapkodva. Talán túl hangos voltam és Bill meghallotta? Elvörösödtem ezen a feltételezésen. Aztán meg azon, hogy testvérem nyílegyenesen ágyékom irányába pillantott. A férfiasságom még mindig kőkemény volt és ez természetesen neki is szemet szúrt. Aztán gyorsan összerakta a képet és ahogy én elpirultam, ő úgy vált sápadttá.
- Nem akartam semmit megzavarni…- mentegetőzött, mire elmosolyodtam.
- Semmiben sem zavartál meg, én csak álltam a zuhany alatt. – tiltakoztam és kínos volt, hogy össze-vissza beszélek ő meg nyilvánvalóan rajta kapott, így végül, inkább elhallgattam.
Bill még mindig nem vette le a tekintetét a legérzékenyebb pontomról és bevallom, az első zavarba ejtő pillanatok után ez kezdett tetszeni. Az izgatottságom, ami jóformán el sem tűnt belőlem, máris újult erővel kapott lángra. Mert Bill most ismét úgy tekintett rám, mint mikor még Loitschében éltünk. Ez pedig reményt adott nekem.
- Nem tudtam, hogy te épp…- suttogta még mindig pironkodva, ez pedig ismét mosolyt csalt az arcomra.
- De hiszen ismersz…
És most már ő is mosolygott, amitől ha lehet, még jobban forrt a vérem. Néztem az arcát, a nagyra nyílt, álmoskás szemeit, ahogy elkalandoznak intim részeim irányába.
- Akkor megyek, lefekszem. – mondta végül halkan, én pedig úgy gondoltam, teszek egy próbát.
- És ha már az ágyban leszel, leveszed a ruháidat ? – érdeklődtem idegességtől összeszűkült nyelőcsővel. Bill már a szoba felé ment, de meglepődve hátra pillantott.
- A ruháimat ?
Én meg bátorításként, perverz módon elvigyorodtam.
- Kívánlak, Bill…- jegyeztem még meg és a vigyor eltűnt az arcomról, csak a feltüzeltség miatti szánalmas kinlódást lehetett rajtam látni.
- Rendben. – bólogatott ikrem és a másodperceket a válaszig végtelennek gondoltam.
A felelettől óriásit dobbant a szívem. Amint Bill eltűnt a szoba ajtaja mögött, nem pazaroltam az időt, nagyjából megtöröltem magamat, majd követtem őt a szobába. Az éjszaka selymes nyugalma vett körül, de én persze nem voltam nyugodt. A nemi vágy kibírhatatlanul perzselte mindenemet, amint beléptem és ahogy kivettem ikrem alakját az ágyban, remegni kezdett mindenem. Lefeküdtem mellé és nem szólaltam meg, csak élveztem, hogy olyan kis távolság választ el tőle, éreztem a forróságot, ami belőle áradt. Másodpercekig csak pislogtam a sötétben. Nem fedte takaró, a ruhái az ágyneműn voltak szerte-szét, tényleg azt tette, amit kértem. Levetkőzött, nem kellett erőlködnöm sem. A testápolót is az ágyra rakta. Megkönnyebbültem. Talán ő is csak egyszerű, pár szóval elintézhető kezdeményezésre várt? Zúgott a fejem a hirtelen jött változástól, de most nem a gondolkodás ideje jött el. Tenyeremmel végigsimítottam a vállát, aztán már hajoltam is hozzá, hogy megcsókolhassam. Hasító epekedést éreztem, ahogy ajkai az enyémhez tapadtak és szétnyíltak, készségesen utat engedve a nyelvemnek. Az arca meleg, a sóhaja forró volt. A szája kicsit ragadt az üdítőtől, a nyála narancsízű volt. Beletúrtam a hajába és felé kerekedtem. Éreztem egyre éledező hímtagját a hasamhoz nyomódni és ettől összerándultam. Az én férfiasságom fájdalmasan kőkemény volt és nedves az előcseppektől. Olyan régen nem voltunk hasonló közelségben, hogy az izgalmam hamar teljesen elsodort és féltem, szinte semeddig sem jutunk, mert idő előtt befejeződik. A szívem hevesen kalapált a mellkasomban és hangosabban felnyögtem, mikor megéreztem ikrem finom simogatását, a hátamon, a gericvonalamon és a derekamon. Én is viszonoztam az érintéseket, ujjaim felfedezték Bill már régen érintett, gyönyörű és tökéletes testrészeit. Ajkaim pedig a szájáról a nyakára, mellkasára és hasára tértek át, nagy gondot fordítva a tetoválásokra, amiket nem láttam, de pontosan tudtam, hol helyezkednek el. Éreztem őt, a puha bőrét, a férfi tusfürdő karakteres és a ruhájáról rajta maradt öblítő édeskés illatát. Majd megfogtam a férfiasságát és lágyan kényeztetni kezdtem. Az ismétlődő mozdulatoktól mind merevebb lett és éreztem a pulzálását. Hallottam, hogy mennyire kapkodja a levegőt és a hajamat simítja, lehet, a nevemet is kimondta, nem emlékeztem, az izgalmam és szívverésem hangjai már a fülemben dörömböltek, egyszerre fáztam és izzadtam. Visszahajoltam az arcához, hogy ismét megízlelhessem ajkait, mialatt gyengéden szétnyitottam a lábait, hogy még egy fokkal közelebb kerüljek hozzá. Akaratlanul is felnyögtem, mert már a gondolattól is lüktetni kezdett az ágyékom, a feszültség majd szétrobbantott belülről. Kezeim végigsiklottak Bill alhasán, combjain, férfiasságán, megállapodva egy bizonyos ponton. Mire ő váratlan összerezzent és egyik csuklóm után kapott. Értetlenül néztem rá.
- Bill… – és a sötétségben kerestem a tekintetét, de nem nagyon láttam semmit. Ő viszont hallgatott és remegések rohantak át a testén.
- Bocsáss meg…- lehelte végül válasz helyett halkan és zihálva.
- Valamit elrontottam ? – a hangom elrekedt a zavarodottságtól, Bill megrázta a fejét.
- Nem, csak…- húzódott el Bill.
- Akarod, hogy lassítsak ? Ha bepörgök, hülye tudok lenni. – mondtam, még mindig kábán a szenvedélytől.
- Csak kérlek engedj ki ! – sóhajtott feldúlva ikrem mozgolódva a karjaim között.
A váratlan kijelentés úgy hatott rám, mintha nyakon zúdítottak volna egy pohár hideg vízzel.
- De hova mész ? És mi baj van ? – érdeklődtem és nagyon nehezen ment higgadtnak maradni, hiszen mindenem tűzben égett Billtől, a szerszámom kemény volt, a szám kiszáradt, a torkom kapart, az izzadtság vékony sugárban csepegett a halántékomon.
Bill dacosan meredt előre, túl a szoba ajtaján. Legalábbis így láttam.
- Én vagyok a baj. – jelentette ki és felkelt mellőlem.
A szavaim elakadtak és mire mondhattam volna valamit, testvérem már a konyhába igyekezett. Hát igen, ez a dolog túl szép volt, hogy igaz legyen…
- Fenébe, ez szemét egy húzás volt, Bill! - temettem a párnába a fejemet dühösen és úgy maradtam, miközben azt próbáltam megfejteni, mi játszódott le Billben. Mit baltáztam el, vagy mit csináltam máshogy, mint általában, hogy fogta magát és itt hagyott, így felhúzva? A konyhából zajokat hallottam, vízcsap hangját, majd a szék csikorgását a padlón, aztán Bill szipogását. Feltápászkodtam és az ágyban ülve hallgatóztam. Tehetetlennek éreztem magam, főleg úgy, hogy tippem sem volt, mi Bill döntésének a háttere.
- Bill! Gyere be és ne csináld ezt velem! – kiáltottam morcosan, de nem jött válasz, csak mélabús és nehéz csend. Éppen készültem kimenni Billhez, mikor felgyúlt a szobai villany és ő ott állt egy szál semmiben, sápadtan, a könnyek nyomával az arcán. Gyönyörű szép volt ruhátlanul, az izgalom ismét éledezni kezdett bennem, ugyanakkor megdöbbentett, hogy így látom és mondani szerettem volna valamit, de helyette ő kérdezett, a sírástól remegő hangon.
- Te édességet vettél nekem?
Meglepődtem, mert ki is ment a fejemből a boltban vásárolt nyalánkság, amit neki szántam.
- Alig eszel, mióta itt lakunk és tudom, hogy szereted.
Bill arcán borús kifejezések jelentek meg.
- Én így viselkedem, te meg törődsz velem. – motyogta könnybe lábadt szemekkel.
- Igyekszem. – vontam vállat.
- Meg sem érdemellek. – ingatta a fejét ikrem.
- Ezt ne mondd, mert nem igaz! Azt viszont nyugodtan közölheted, ha valami problémád van velem, nem akarsz engem, meguntál, vagy bármi. Mert ez így elég érthetetlen volt. – vágtam a szavába és nehezen lepleztem a testi-lelki gyötrelmet, amit ez a félbeszakított szeretkezés okozott.
Bill hevesen tiltakozva megrázta a fejét, aztán mellém ült az ágyra.
- Semmi ilyesmi nincs a háttérben, Tomi! Az előbb csak összekavarodtam. Olyan nehéz volt az elmúlt időszak. Minden teljesen újként hat rám, ráadásul még munkát sem találtam, te viszont dolgozol és alig találkozunk. Néha elhagyatottnak érzem magam, úgy gondolom, csak teher vagyok a nyakadon és hogy sok ez így egyszerre, hogy nem vagyok ideillő és annyi minden hiányzik. – magyarázta bánatosan, a szemét törölgetve.
- Mi hiányzik? Loitsche? A nagyi? Anyáék? – kérdeztem, miközben végigsimítottam a karján. Rám nézett és barna szemei úsztak a könnyekben.
- Az egész életem…
Erre hirtelen nem tudtam mit reagálni. Túl igaznak tűnt és ez fájdalmat okozott. Nem tudtam, hogy Bill még ennyire nem lépett túl az egészen. Míg én dolgoztam, át sem gondoltam, mit érezhet ő nap mint nap, egyedül a pici albérletünk falai között. Annyira szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam, hogyan.
- Tudom, hogy nehéz a kezdet, de bízz bennem, lesz még jobb is. Én azon vagyok, hogy így legyen, megtaláljuk a számításainkat, csak adj egy kis időt az egésznek, majd sínre kerül minden! És ne gondolj többet olyat, hogy teher vagy nekem, mikor te vagy a legfontosabb az életemben. – vigasztaltam Billt, a karját, majd az arcát simogatva. Ettől talán kicsit megnyugodott, mert bizakodóan csillantak rám a szemei és egy nagyon halvány mosoly is megjelent az arcán.
- Jó, majd igyekszem. – ígérte.
- Én meg majd több időt fordítok a beszélgetésekre, hiszen nekem is szükségem van rá, csak mindig meséld el, mi bánt. Szeretném, ha boldog lennél Bill…- tettem még hozzá és rövid időre a karjaimba zártam. Akármennyire nem akartam, ahogy meztelen bőrömön éreztem az ő bőrét, a testének szédítő melegét, máris beindultam és ezt nem tartottam a helyzethez és ikrem hangulatához méltónak.
- Köszönöm,Tom. – hálálkodott Bill a nyakamba suttogva, én meg elnézően biccentettem, aztán megcsókoltam a homlokát.
- Minden oké lesz, meglátod. Most viszont aludjunk, mert késő éjjel van. – bontakoztam ki az ölelésből és indultam volna a szekrényhez, hogy felkapjak valami ruhát magamra.
- Aludni? – Bill úgy pillantott rám, mintha őrültséget mondtam volna.
- Vagy visszakapcsoljam a tv-t? Néznéd még? – kérdeztem, mire ikrem csak vállat vont.
- Tudom, hogy fáradt vagy, de esetleg folytathatnánk, amit az én ostobaságom miatt abbahagytunk. – felelte szégyellősen és máris tűzvörösség lepte el az arcát.
A szívem rögtön hevesebben kezdett dobogni.
- Én ahhoz sosem vagyok elég fáradt, hogy veled legyek, de nem akarok rád erőltetni semmit. Úgy érzem, túlságosan nyomultam most is, nem szeretném, ha kötelezőnek éreznéd. Mert nem az. Csakis akkor csináljuk, ha te is akarod…
Bill meg sem várta a mondatom végét, karjait körbefonta a nyakamon és ezt én biztatásnak vettem. Ajkaink ismét találkoztak, mintha ez az egész beszélgetés meg sem történt volna. És Bill ugyanúgy csókolt, mint pár perccel ezelőtt, szenvedélyesen és kínzóan izgalmasan. Kiéhezve húztam magamhoz őt és végigdőltünk az ágyon. Minden bizonytalanság rögtön eltűnt a fejemből és csak rá tudtam koncentrálni. A közelségére, finom bőrére, szoros ölelésére, halk sóhajaira, a nyelvére, amint az enyémmel tapadt össze újra. Ajkait elhagyva apró csókokkal és simogatásokkal fedeztem fel testét ismét, amit ő érzéki, de elfojtott sóhajtásokkal reagált le. Imádtam ezt hallgatni, megőrjített, felizgatott. Bill nyögései mind hangosabbá váltak, ahogy hasát és csípőjét elhagyva, simogató ujjaim áttértek keménnyé váló szerszámára. Határozottan fogtam a kezembe, szinte éreztem a benne áramló vér lüktetését. A mozdulataim, gyorsak és ütemesek voltak, nem adva teret sem gondolkodásnak, sem egyébnek, csak a test titkos beszédének. Már ösztönből tudtam mit csináljak, hogy ikrem elveszítse a lába alól az önkontroll biztos talaját, hogy leizzadva, zihálva feküdjön alattam és úgy mondja ki a nevemet, hogy attól én is majdnem elélvezzek. Azt is tudtam már, meddig mehetek el és mikor kell ezeket a rendkívül izgalmas és végtelenül túlfűtött érintéseket abbahagyni. És Bill is tudta, neki mikor kell lépnie. Az együtt töltött évek alatt megismertük a másik testének és lelkének működését, finoman és szinkronban mozdultunk, jelzéseket adtunk egymás felé, mit és mikor tegyünk. Amint az én kezem lekerült ikrem gyönyörtől reszkető testéről és kemény férfiasságáról, máris az ő kezének érintése vont a mámor forró árnyéka alá. Ujjai céltudatosan siklottak le mellkasomról szerszámomig. Szinte végtelenek voltak a tizedmásodpercek, míg megéreztem hímtagomra kulcsolódó ujjait. A kéj végigszaladt a gerincem vonalán és nem tudtam visszafogni magam, hangosabb nyögés hagyta el számat, aztán hagytam, hogy tegye amit akar, úgyis elvesztem általa. Akárhányszor hozzám ért, mindig rendelkezett felettem, a tettei megbénítottak és térdre kényszerítettek. Most sem volt ez másképp, amikor az ajkával kezdett kényeztetni, nem telt bele két perc és magamról teljesen megfeledkezve, egyre hangosabb nyögésekkel és vadul mozgó csípővel vergődtem, miközben úsztam a verejtékben, a szívem pedig ezerrel vert, ereimben csak úgy száguldott a vér, amit ikrem tett tűzforróvá. Nem tudtam gondolkodni, minden összemosódott előttem, nagyon szerettem, ha a szájával csinálta, de azt sejtettem, hogy ha folytatja, nem bírom ki sokáig.
- Kérlek…- suttogtam izgatottságtól kiszáradt ajkakkal és az izgalom lázában égve. Bill rögtön értette, mit akarok, elég volt ez a fél szó, a szemünk összevillanása, a hangszínem, a testem felé irányuló reakciója. Máris készséggel nyúlt a mellettünk heverő testápolós flakonért. Megbabonázva néztem, ahogy tudva a dolgát, bekeni a lábai között lévő részt krémmel, majd bárminemű kérdezősködés helyett az én férfiasságomat is.
- Oh…- szissztentem fel, amikor a hűvös testápoló a legérzékenyebb pontomra került. Egyszerre kezdtem el fázni és lepett el a meleg, kéjes boldogság.
- Ne haragudj. – suttogott ikrem elvörösödve, ahogy érzékelte a rajtam átcikázó rezzenéseket.
- Ne kérj bocsánatot, olyan jól csinálod. – mondtam neki és az jutott eszembe, hol tartunk most, milyen messzire jutottunk el, hogyan lett a sutaságunkból egymásnak legnagyobb örömet okozó tapasztalat. Ez az eszmefuttatás pedig megható volt. Az én gyönyörű Billem, mennyi mindent megtanult és én is mennyit tanultam tőle. De azt, hogy a vágyakozásomon elég ideig uralkodni tudjak, sajnos ennyi év sem volt elég megtanulni. Nem tudtam kontrollálni magam, ha erről volt szó. Annyira kívántam őt mindig, hogy az már fájdalmat okozott, ezért nem tudtam türelemmel lenni. Elvettem Billtől a flakont és felé hajoltam, majd lábai közé nyúlva, óvatosan beléhatoltam az ujjamal. Közben, hogy a figyelmét eltereljem az esetleges kellemetlen érzésektől, hosszasan megcsókoltam. És míg elmerültünk egymás ajkának és nyelvének játékában, én óvatosan mozgatni kezdtem az ujjamat, úgy ahogy Bill csípője is moccant, másik kezemmel pedig ismét Bill férfiasságát kezdtem simogatni, ahogy ő is ezt tette az én hímtagommal. Az érzékeink szinte a végletekig felkavarodtak, sóhajaink hamar nyögésekké váltak, teljesen leizzadtunk egymás karjai között. Az ágy velünk együtt mozdult, halkan nyikorgó hangot kiadva, az ágyneműnk, lepedőnk pedig nyirkosan ölelt minket körbe. Csak ő volt és én és a sürgető, fojtogató vágyakozásunk egymás iránt. Nem volt értelme húzni az időt, nem is tudtam volna, minden porcikám Billért kiáltott és ahogy ajkaink elváltak, kinyitottam az élvezettől lecsukott szemeimet, láttam ikrem izzadt, kipirosodott arcát, félig nyílt száját, hallottam szabálytalan levegővételeit, éreztem szíve őrült dobogását, remegő testét.
- Készen állsz? – kérdeztem elcsukló hangon és ajkamat végighúztam arcának vonalán, majd a nyakán. Bólintott és ezzel megadta nekem a kegyelmet, mert már alig bírtam magammal. Hálásan elmosolyodtam, aztán kihúztam az ujjaimat belőle és felnyitottam a testápolós flakont, majd a krémet a férfiasságomra kentem. Bill némán figyelte és csak szapora sóhajtásainkat lehetett hallani a köztünk feszülő csendben. Aztán visszafeküdtem rá, ugyanolyan szorosan, mint nemrég, hogy csak a bőrünk érintkezzen és hallhassuk egymás lélegzetét, szívdobbanását. Éreztem, ahogy ikrem karjai átölelnek és bátorítóan húz magához. Ajkait szomjasan préselte a számra. A nyelveink egymáshoz értek, újabb lángoló csókban összefűződve, én pedig előre mozdítva a csípőmet, lassan hatoltam bele Billbe. Ő felsóhajtott, a meleg levegő, amit kifújt, végigfutott a nyakamon és kilelt a hideg. Tudtam, hogy kicsit fáj neki az első komolyabb mozdulat, én viszont az első másodpercben el tudtam volna élvezni a szűk és szoros forróságtól, ami körülölelte a hímtagomat.
- Bill…- nyögtem fel, miközben a szívem a torkomba került, megremegett mindenem. Csípőm lassú mozgásával próbáltam minél kevesebb rossz érzést okozni ikremnek. Pedig ez nem volt egyszerű, a végsőkig fel voltam izgulva, a férfi ösztönöm hajtott volna, a gyorsabb mozdulatok, a mielőbbi kielégülés után. Mégis finoman moccantam, Billt csókolva ismét, egyre lázasabban. És ő is csókolt, a fájdalmas rezdülések fokozatosan tűntek el belőle.
- Szeretlek. – nyögtem, amint ajkaink egy kicsit elváltak. Bill megsimogatta az arcomat, én pedig beletúrtam sötét, selymes hajába.
- Én is szeretlek. Én drága Tomim…- csukódtak le barna szemei és az ajkába harapott, míg én a nyakát csókolva, az ágyon felkönyökölve egyre mélyebbre mentem benne. Bill hamar felvette az én testem növekvő ütemét, karjai ölelően, védelmezően fontak át, alig volt közöttünk távolság, nyitott tér, mintha tetőtől-talpig eggyé váltunk volna. Együtt a gyönyörben, úszva a testápoló illatú izzadtságban, elveszve és mélyre hullva a kéjes élvezet okozta szédülésbe. Ami ellen nem tudtam semmit tenni, nem tudtam az alhasamból elinduló, visszafordíthatatlan érzést megállítani. Túl sok idő telt el a legutóbbi érintkezésünk óta, és ikrem amúgy is minden alkalommal olyan hatást gyakorolt rám, hogy esélyem sem volt sokáig húzni. A nyögéseim egyre hangosabbakká váltak, megölve az éjszaka csendjét, mozdulataim irányíthatatlanul szaporák lettek, nem tehettem róla, Bill nyílt érzékisége, ahogy alattam fekve azzal a megfejthetetlen és csillogó tekintettel nézett rám, ahogy átölelt azokban a pillanatokban, ahogy oda adta magát nekem, az illata és ajkainak semmihez nem hasonlítható íze, viharosan gyorsan vitt a tetőpont útjára. A remegésem fokozódott, hangosan nyögtem Bill nevét, majd testem hirtelen mozdulatlanná merevedett, amikor az áramütéshez hasonlító érzés megsemmisítően elborított. És megszűnt számomra minden néhány másodpercre. Levegő után kapkodva dőltem Billre és úgy éreztem, darabokra szakadtam szét, megint elnyelt a mi titkos, gyönyörű mennyországunk. A szemeim csukva maradtak, sötétség volt szemhéjaim mögött, a gondolatok lassan keringtek bennem. Mellkasomat őrült erővel feszítette szívem heves dobogása, égett a nyelőcsövem és nem kaptam levegőt, izzadtság csorgott a hátamon, homlokon. Messze voltam mindentől, de közel Billhez és ez csodálatos volt, nem is akartam visszatérni innen. Legszívesebben örökre Billre borulva maradtam volna, mentesen minden kételytől, szomorúságtól, gondtól. De az élet persze nem áll meg, amint az engem szinte ízekre szaggató extázis alább hagyott, majd elvonult belőlem, úgy tört felszínre a valóság. Bágyadtan nyitogattam a szemeimet, Bill gyengéden simogatta izzadt hátamat.
- Rendben vagy ? – kérdeztem szuszogva, miközben kibontakozva az ölelésből, mellé feküdtem. Mindenemet nehéznek éreztem, a szívem csak lassan kezdett normális ütemet verni, a férfiasságom még mindig nedves és ragadós volt.
- Bill ? – pislogtam ikremre, de nem szólalt meg, csak nézett, mereven és kifürkészhetetlenül. Szemei barna színe most nem árasztott el megnyugvással, furáa volt és idegen, mintha bántaná valami. Mégsem kérdeztem, csak játszottam a piercing karikámmal, ahogy tekintetem az övébe fonódott. Próbáltam mosolyogni rá, de nem mosolygott vissza. Megelégedtem a bizonytalan bólintásával, holott gombócot éreztem a torkomban és kicsit aggasztott a viselkedése, de ahelyett hogy faggatózni kezdtem volna, inkább az ajkamhoz vontam őt, hogy megcsókoljam, hogy ezúttal én adjak neki egy szeletet a világból, amiben nemrég jártam.
A telefonom erélyes csörgéssel adta a tudtomra, hogy ismét fel kell kelnem. Gyorsan lenyomtam a készüléket, nehogy felébressze Billt, de ahogy megfordultam, döbbenten láttam, hogy már nem is fekszik az ágyban. A konyha felől viszont vitathatatlanul kávéillatot véltem érezni. Értetlenül és álmosan ballagtam a konyhába, ahol ikrem éppen csészékbe töltötte a gőzölgő italokat. Csodálatosan festett, a hajnal fényeivel megvilágítva, kócos, ezerfelé álló hajjal, pólóban és pizsamanadrágban. Egyből kipattant az álmosság a szememből és mint már eddig végtelenszer, most is rácsodálkoztam gyönyörűségére.

- Jó reggelt! – köszönt Bill, amint észrevett.
- Neked is. Amúgy tudod, mennyi az idő? – érdeklődtem némi szemrehányással.
- Persze, fél öt múlt. – válaszolta Bill.
- Miért keltél fel, nem tudsz aludni,vagy mi?!- morogtam és lehuppantam az egyik székre, majd magam elé húztam a kávét és közben rágyújtottam.
Bill felkapta a másik csészét és odasétált mellém. Olyan nagyon közel állt hozzám, hogy szinte meg tudtam volna érinteni őt. De csak halkan sóhajtva kortyolgattam a kávét, miközben nagyokat szívtam a cigarettámat. Bill sokáig csendben figyelt engem, végül megszólalt.
- Ma elmennék meglátogatni a nagyit. – bökte ki és éreztem a feszültséget rajta, a hangja is megremegett.
Nagyokat pislogva néztem rá és hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a kijelentése.
- Nem lehetne hétvégén? Akkor én is veled mehetnék, ma viszont nem tudlak elkísérni, mert dolgoznom kell. – kérdeztem, de Bill hajthatatlan volt.
- Már megbeszéltem a nagyival, számít rám.
Ezen megint csak meglepődtem. Hetente párszor én is beszéltem nagyanyánkkal, Billel mindig közösen hívtuk, de azt nem tudtam, hogy ikrem külön is telefonált neki, sőt leszervezett egy ilyen hazalátogatós izét.
- Mégis, mi olyan fontos? – értetlenkedtem.
Bill elvette előlem az időközben kiürült kávéscsészét, majd a sajátjával együtt gondosan elmosta a csap alatt.
- Hat hete jöttünk el, Tom. – mondta erre válasz helyett, én meg ledermedtem.
Istenem, hat hét…Sokkal többnek tűnt nekem. A gyárban mintha lassabban telne az idő, néha úgy éreztem, évek óta élek így. És bár, nem tartottam túl jó ötletnek ezt a loitschei nosztalgiázást Bill és nagyi között, tudtam, testvéremet nem tudom visszafogni.
- Mikor jössz vissza? – kérdeztem.
- Valamikor délután. – mondta erre ikrem.
Vállat vontam.
- Jó, akkor menjél, ha ehhez van kedved. De majd szólj, ha úton vagy ide, mert kimegyek eléd a buszmegállóba, ha szeretnéd. – ajánlottam.
Bill lelkesen bólintott.
- Mindenképpen.
- Oké, most készülődnöm kell. – álltam fel a székről, elnyomtam a cigimet, majd összekapkodtam a székeken hagyott munkaruháimat, aztán a fürdőszoba felé indultam.
- A nagyit üdvözlöm. Mondd meg neki, hogy itt minden szép és jó és mi boldogok vagyunk. – mondtam még Billnek, akinek láthatóan fájdalmasan rándult össze az arca.
- Ugye tudod, hogy te vagy a mindenem, Tom? – kérdezte váratlanul.
- A mindened? – éreztem, hogy kicsit elpirulok, nem értettem, ezt a kora reggeli érzelmi közlést. Csodálkozva fordultam vissza.
- Igen, a mindenem. Fontosabb vagy, mint a levegő. Érted oda adnám az életem is!  Nagyon szeretlek. – vágott a szavamba Bill. A mondatai mögött láttam, éreztem valami szomorúságot, amit nem tudtam helyére rakni. Az egész helyzetet nem tudtam hogyan kezelni, jól esett persze egy hosszú munkanap előtt, de furának találtam. Csak meredtem felé zavartan, azt mérlegelve mit tegyek, a karjaimba zárjam, vagy hálásan csókoljam meg.
- Én is nagyon szeretlek, Bill. De most feküdj vissza, korán van még. – tanácsoltam végül bármilyen más reakció helyett. Testvérem talán mást várt, de pillanatnyi mozdulatlanság után engedelmesen a szoba felé indult, én meg a fürdőszobába. Mikor a zuhanyzáson, fogmosáson és átöltözésen túl, a munkára készen, kiléptem a fürdőszobából, már csend volt a lakásban, ezért nem mentem be Billhez, nem akartam zavarni. Meg amúgy is eléggé késésben voltam, szóval igyekeznem kellett, nem jutott időm gondolkodni Bill reggeli mondatán, még akkor sem, ha eléggé érdekesnek véltem. Aztán amint beléptem a munkahelyemre, máris kezdetét vette a nyolc órás mókuskerék, amiből idő előtt nem volt szabadulás. Bill fél kilenc felé küldött egy sms-t, hogy a buszpályaudvaron van és hamarosan indul. Visszaírtam neki, hogy rendben és hogy vigyázzon magára, aztán tovább sodródtam a munkával. A műszak leteltével, a buszról leszállva ráérősen lófráltam a lakótelepen. Nyilván ha ikrem otthon vár, sietősre veszem a léptemet, de nem akartam az üres lakásban unatkozni. Leültem egy padra, rágyújtottam és élveztem a szép időt, a gondtalanul tűző napot. Kis időre eltöltött az elégedettség, optimista lettem, úgy éreztem, csak egy kicsit kell még bírni és minden rendben lesz, Bill is talál munkát, beilleszkedik és minden abban az irányban fog haladni, ahogyan kell. Ezért jöttünk el a faluból, csak így történhet. Tervezgetni kezdtem, milyen lesz új életünk első közös karácsonya, az új évünk. Tudtam, testvérem mellett csakis csodálatos lehet, kivételesnek éreztem magam, hogy vele és mellette lehetek. És újból ígéretet tettem, ezúttal önmagamnak, hogy sokkal jobban figyelek rá. Nem akartam több könnyet látni a szemében, az ő arca csakis a boldogságtól ragyoghat. Mire észbe kaptam és a tervek magaslatából visszakerültem a földre, annyira elrepült az idő, hogy a napsugarak a délután felhői mögé kerültek. Felpattantam a padról és hazaindultam. Útközben még beugrottam a boltba, vettem pár dolgot, mert arra gondoltam, este összeütök valami vacsorafélét Billnek, bár nem voltam túl gyakorlott a konyhai tudományok terén. A lift éppen nem működött, így gyalog mentem fel az emeletre, míg fejemben ötletek váltakoztak az esti vacsorát illetően. A lakás csendben fogadott, amikor beléptem. Elpakoltam a vásárolt dolgokat, majd átöltöztem és bontottam magamnak egy sört. Elszívtam pár cigarettát és elmerengtem a konyhában, de ott sem volt jó, így bementem a szobába. Bekapcsoltam a tv-t, mert idegesített a csend. Szokatlan volt így egyedül lenni, hiszen mikor hazaértem a munkából, Billt mindig itt találtam. Szinte kézzel fogható és keserű volt az egyedüllét. Rossz volt nélküle. Unottan ültem az ágyban, kezemben a sörrel, mellettem a mobiltelefonnal, várva Bill hívását és bámultam a tv-ben lévő délutáni műsorokat, meg a zenecsatorna klipjeit. Amikbe egész hamar sikerült bele is aludnom kis időre.
- Francba. – káromkodtam, mikor arra eszméltem álom nélküli fél-alvásomból, hogy a sör kifolyt az üvegből, nedvessé téve a ruhámat és a kezemet. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, vagy hogy mennyi az idő. A szürkeségből ítélve, még délután lehetett. Leraktam az italomat, majd zsebkendő után kutattam az éjjeli szekrény fiókjában, mikoris megszólalt a telefonom. Oda sem néztem, úgy kaptam fel az ágyról.
- Szia Bill, na elindultál már Lipcsébe? – kérdeztem, de a vonal végén csak csendet hallottam.
- Bill, ott vagy? – érdeklődtem, miközben végre találtam egy zsebkendőt, amivel eltüntettem a sör okozta nagyméretű vizes pacát.
- Én nem Bill vagyok. – hallottam meg anya hangját és végképp összezavarodtam. Elhúztam a készüléket a fülemtől és akkor láttam, hogy az ő száma villog a kijelzőn.
- Bocs, nem figyeltem a telefont és azt hittem Bill telefonált, az ő hívását várom. – szabadkoztam zavartan.
- Semmi baj, amúgy kerestem Billt is a telefonján, de nem veszi fel. – magyarázta anya.
- Bill leutazott nagyihoz egy pár órára, biztos nem hallotta, hogy csörög a mobilja. – mondtam.
- Bill Loitschében van, de miért? – anya hallhatóan elcsodálkozott.
- Mit tudom én, csak úgy, nem volt jobb dolga. – vontam vállat.
- És te dolgozol? Mert nem akarlak zavarni. – mentegetőzött anya.
- Reggelre mentem, szóval már egy ideje itthon vagyok. – nyugtattam meg. A vonal végén aggódó sóhajt hallottam.
- Akkor jó, mert ha volna egy kis időd, szeretnék beszélni veled. – anya hangja egyáltalán nem volt szívderítő. Inkább komoly, hideg és kimért.
- Baj van? – kérdeztem rémülten és a máris szívdobogást kaptam.
- Őszintén szólva, nem tudom, tőled szeretném hallani. – felelt anya. Gőzöm sem volt mi ez a virágnyelv és hogy mire akart kilyukadni.
- Ezt nem igazán értem. – hebegtem megilletődve.
- Billről volna szó. – mondta válasz helyett anya. A baljósan csengő hangjától és ikrem nevének említésekor máris összeugrott a gyomrom az idegességtől.

2017. február 21., kedd

Magas falak, reménysugár

Hello!
Én azt hiszem, már nem is mentegetőzöm, felesleges, tudjátok milyen vagyok :P Viszont fogadjátok szeretettel a folytatást és nagyon köszönöm, hogy még olvastok <3 


- Ez minden? – pillantott rám kicsit kétkedve Bill, ahogy behúztam az utazótáskám cipzárját. Körbetekintettem a szobában, a bevetett ágyakon, az íróasztalon, a szekrény polcain, aztán bólogattam.
- Aha, minden…
Lehet, hogy fura, de kb. ugyanannyi holmival megyek el innen, mint amennyivel érkeztem.
Bill felkapta a saját táskáját, de nem mozdult, még mindig zavarodottan és félszegen állt a szoba közepén. Kialvatlanságtól karikás szemeiben könnyek csillogtak. A búcsúzás könnyei. Ettől persze az én torkom is elszorult, pedig megesküdtem saját magamnak, hogy nem fogok bőgni, mint egy kislány. De most lehet, megszegem ezt az esküt.
- Jaj, ne már Bill…- suttogtam neki, az ajkamat harapdálva és a szoba padlójára kitartóan pillantva, mert úgy talán nem látszott, hogy én is könnyezem. A szavaim nem értek túlzottan célt, Bill szobrozott ott és törölgette a szemeit, arca az indulattól volt piros, a szája cserepes. Egyáltalán nem láttam vidámnak.
- Ez normális ilyenkor? – kérdezte tanácstalanul.
Beletörődve helyeseltem.
- Igen, végül is a továbblépés fáj, még akkor is, ha akarjuk.
Mert hát akartuk, mást sem csináltam, csak lázasan pörgő aggyal kerestem, kutattam a haverok után, hátha valaki tud segíteni állás, lakás ügyben. Kaptam egy halom ígéretet, de komolynak egyik sem tűnt. Mígnem egyik nap éppen a munkahelyemen töltögettem ki valami hülye megrendelő lapot, amit a főnök bízott rám, mikoris megcsörrent a mobilom és Alex hívott. Meglepő hírrel szolgált, egyik haverja váratlanul elhagyta a várost, így megüresedett az albérlete, mi több, az állása is, amit ha szerencsém van, akár meg is kaphatok. De ehhez gyorsnak kell lennem és két héten belül Lipcsébe költöznöm, meg hát ki kell fizetnem az albérletre kért összeget. A váratlan információ szó szerint sokkolt, elcsuklott a hangom és percekig csak dadogtam neki a telefonban, amitől ő azt hihette, megőrültem. Abban egyeztünk meg, hogy mihamarabb vissza hívom, ha oké a dolog, de én már akkor eldöntöttem, hogy ez a nagy lehetőség, amiről annyit álmodoztunk és amit annyiszor átbeszéltünk. Nem szabad hagyni, hogy elrohanjon mellettünk. Rohadtul izgatott lettem, egész nap csak ez járt a fejemben és alig vártam, hogy ikremmel is megosszam a tényeket. Persze ő is alaposan meghökkenve hallgatta végig, amint ecseteltem neki, mit mondott Alex. Kevesellte a két hetet, hiszen szólni kellett nagyinak, anyáéknak, felmondani a munkahelyünkön, beszerezni pár cuccot, ami az önálló élethez kell, ezek a dolgok egyenként is hosszadalmasnak tűntek. Aggódott, de én nem láttam ilyen pesszimistán a dolgot, így próbáltam megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Aztán még aznap este visszahívtam Alexet és elmondtam neki, a válaszom igen, költözöm Lipcsébe! Mikor így kimondtam a telefonban, és aztán nagyanyánknak, meg anyáéknak is, mintha apró kövek gördültek volna le a lelkemről és helyettük a várakozás izgalma telepedett rám. Lelkesedésemet természetesen nem igazán osztotta sem anya, sem nagyi. Csak megrökönyödtek és anélkül, hogy kértem volna, ránk öntötték a véleményüket, hogy szerintük miért ne költözzünk el. Hogy féltenek, meg hogy itt a helyünk, ez az otthonunk, igyekeztek bevetni az érzelmi oldalt is, legnagyobb bosszúságomra. Figyelmen kívül hagytam az intelmeiket és nem akartam, hogy Billt esetleg meggyőzzék. Kitartó voltam. Éveken kereszül ide bezárva más sem lebegett a szemeim előttt, csak az a pillanat, mikor elhagyom a Loitsche táblát, most ott álltam karnyújtásnyira ettől a céltól, nem hátrálhattam meg. És Bill sem. Bár miatta voltak kétségeim, az ő szíve mindig is meggyőzhetőbb volt, mint az enyém, mióta ide költöztünk sokszor mondta, hogy boldog, amiért lett családja. Ezért felkészültem, hogy anya és nagyi könnyes beszéde, kérlelése, majd negativ hatással lesz rá, rossz perceket okoz neki. És talán így is volt, mert ezek után a beszélgetések után testvérem mindig elég rosszkedvűvé vált. Csak ült és gondolkodott, de hogy min, nem tudtam. Igyekeztem tartani benne a lelket, hogy jó, amit teszünk, ez volt az álmunk és közhely, de ugye az álmokat követni kell. Lipcsébe, ha épp oda vezetnek. Aztán majd kialakul, majd lesz valahogy. És most mindketten ott lébecoltunk szerencsétlenül a szobában, kezünkben a holminkkal, feldúlva és kedveszegetten. Nem így akartam érezni, felszabadult akartam lenni és jókedvű, ehelyett Billt vígasztaltam, na meg magamat és akárhova néztem, rám köszöntek az emlékek. A karácsonyi balhé az első itt töltött évben, mikor nagyi lekevert egy pofont a szemtelenségemért, milyen reményvesztetten ballagtam fel ebbe a szobába. Vagy a szilveszter éjjel, mikor köztem és ikrem között minden kezdetét vette, azzal az ügyetlen, de lángoló csókkal. Aztán az első komolyabb testi érintkezés, azon a felkavaró éjjelen, aminek előtte nagyitól megtudtuk, hogy anya milyen fiatalon szült minket. Vagy a legelső szeretkezésünk, a félénk érintések, a szenvedély, aztán a rémület, az álmatlan éjszaka és a másnapi bűntudat. Vagy a Lena Schwartz ügy, mikor össze vesztem Billel és ez tettlegességbe torkollott, majd azután megkértem, hogy csináljuk fordított felállásban…míg élek, nem felejtem el azt a fájdamat. És a többi momentumot sem, legyen az titkos, szomorú, boldog, vagy bármi más. Itt éltünk több évig, ha akartuk, ha nem, a lelkünkből egy kis darabot itt hagyunk, és mi is viszünk magunkból innen.
Összeszedtem magam, majd Billre néztem.
- Induljunk, rendben ?
Mire csak egy bólogatás volt a válasz. Még egyszer körbepillantottam a szobánkban, amit beragyogott a késő tavaszi napfény, aztán visszanyelve a könnyeimet, szélesre nyitottam az ajtót.
- Minden jót. – mondtam búcsúzásképpen, ikrem értetlenül nézett rám, nem értvén, miért mondok ilyeneket, de nem kérdezett semmit, lassan ballagott utánam és közben állandóan hátrafelé nézegetett, ahogy lementünk a lépcsőn. A friss sütemény illata máris az arcunkba csapott, amiket a nagyi kisírt szemekkel, éppen egy dobozba pakolt nekünk. Szerintem egész nap főzött, holott alig aludt, mert éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ő még mindig rá akart minket venni a maradásra, az utolsó percig hitte, hogy meggondoljuk magunkat, de most, hogy a cuccainkkal felszerelkezve, csendben megálltunk mellette Billel, belátta, hogy ez nem történik meg. Ezért csak törölgette könnyes szemeit, mialatt rendületlenül és doboz számra pakolta nekünk az ételeket.
- Azért hagyjál magadnak is ! – szólaltam meg, hogy oldjam a feszültséget, ami szerintem majd szét robbantotta a ház falait.
- Marad nekem is, a fő, hogy ti ne éhezzetek ott a nagyvárosban. – vágott a szavamba nagyi, mintha nem tudná, hogy Lipcsében is vannak élelmiszer üzletek.
- Nem fogunk, ne aggódj. – nyugtattam meg, sikertelenül.
- Minden rendben lesz. – tette hozzá fátyolos hangom ikrem és ez olyan gyengére sikerült, hogy a nagyi persze menten újra rákezdett a sírásra.
- Azt sem tudom pontosan hol fogtok lakni és mit is fogtok dolgozni. – mondta nagyi.
- Már mondtam, egyik ismerősöm haverjának a megüresedett albérletébe költözünk és ha minden igaz, az állását is megöröklöm, nem tudom még én sem mi az, talán valami gyár…És majd Billnek is akad munka. Este majd felhívunk és akkor sokkal többet tudunk, de kérlek, ne idegeskedj! – csóváltam a fejemet.
- Valami gyár…egy albérlet valahol…Ez nem valami bíztató…Nem hiszem el, hogy így döntöttetek, fiúk ! Annyi minden pótolni valóm van veletek szemben, és most nem tehetem meg, mert elutaztok és ki tudja, mikor jöttök erre ismét.
- Nincs mit pótolni, te megtetted, amit lehet. – szólt közbe Bill.
- Én egész életemben gondoskodtam valakiről, ez volt a lételemem. Az anyátokról, míg le nem lépett, aztán rólatok, amíg lehetett, majd éveken keresztül nagyapátokról, a betegsége miatt. Mihez kezdek mostantól ?! – tárta szét kezeit a nagyi, de erre választ nem tudtunk neki adni.
- Nem a világ végére megyünk. Bő másfél órányira leszünk, bármikor haza jöhetünk látogatóba ! – vontam vállat, de elszorult a torkom. Nagyit meg nem igazán derítette jókedvre az infó.
- És jövünk is! – egészítette ki Bill.
Nagyanyánk egy utolsó dobozt gyömöszölt a már így is tekintélyes halmaz tetejére.
- Remélem…- sóhajtott egy nagyot, majd kitárta a karjait, hogy átölelhessük. Aztán így álltunk pár percig. Annyi minden futott át az agyamon, legelőször az, hogy nehogy sírni kezdjek, másodszor meg az, hogy ennek így kell lennie. A fiatalok tovább állnak, ha eljön az ideje, ez így egészséges. A faluban szinte mindenki így tett, a környező, vagy éppen távolibb városokba mentek tanulni, vagy dolgozni. Britta, Natalie, Dominic, Martin, meg az a hülye Roman is, régen elhúztak innen, még az érettségi után. Nekik összejött, nekünk is össze kell jöjjön!
- Hiányozni fogsz. – mondta neki Bill, ahogy kibontakoztunk az ölelésből.
- Ti is, de bízom benne, hogy megtaláljátok a számításaitokat, ha már itt nem tudtátok. – nagyanyánk hangja még mindig bizonytalan volt és érződött rajta némi harag is. Nyilván nem tudta megérteni, miért hagyjuk hátunk mögött a falut és nem fért a fejébe, hogyan nem tudunk itt megmaradni. Nem lehetett érte hibáztatni, Loitschében élte az egész életét, neki ez a világa.
- Ugye tudjátok, mennyire szeretlek titeket ? Az élet, a körülmények talán sokszor nem úgy mutatták, de ti vagytok a mindenem, fiúk. – nagyi ismét sírni kezdett, Bill gyorsan megsimogatta a vállát.
- Tudjuk…És mi is szeretünk. – mondta, én pedig nem tehettem egyebet, mint hogy bólogattam. Már kiderült az évek alatt, amit itt eltöltöttünk, hogy nagyanyánk szeretete valós, csak meg kellett hoznia azt a döntést, amibe megszakadhatott a szíve, de szeretett minket és szeretni is fog, akármit teszünk.
- Menjetek, a végén lekésitek a buszt. – kapott észbe a nagyi egy újabb zsebkendőért nyúlva.
- Hát igen…- sóhajtottam fel, majd magamhoz vettem a táskámat, meg a sok ételt, amit nagyi csomagolt nekünk.
Nagyi elindult, hogy kikísérjen minket, rázta a vállát a zokogás, mi meg ikremmel egymásra bámulva mentünk a nyomában, végig az udvaron. Csendes vasárnap délután volt, a levegő megtelt a közeledő nyár illatával, színes virágokkal voltak tele a kertek és rikítóan zöldellt a fű. Billel hátra-hátra pillantottunk, ahogy egyre távolabb kerültünk a háztól és már csak kis kockaként látszott a szobánk ablaka. Keserves szúrást éreztem a mellkasomban és fojtogatott a sírás, Bill is ugyanilyen érzésekkel küzdhetett, szüntelenül a házat nézte elhomályosodó szemekkel. Egyikünk sem úgy nézett ki, mint aki boldogan indul, hogy megvalósítsa a terveit. Inkább egy gyászmenethez voltunk hasonlatosak.
Nagyi megállt a kapunál. Annál a rozsdás, cirádás vaskapunál, ahol jó pár évvel ezelőtt a legnagyobb tél közepén várt engem, akkor még bizalmatlan és szúrós tekintettel. Istenem, hogy gyűlöltem az egészet, ahogy mentem végig a csúszós utakon és találgattam, vajon mi várhat rám majd az “új” otthonomban, az eddig nem ismert nagyanyámnál. Milyen régen volt…Milyen kis hülye voltam…
- Vigyázzatok magatokra az úton és hívjatok, ha megérkeztetek ! – ölelt át ismét minket a nagyi.
- Úgy lesz. – mondtam, ahogy viszonoztam az ölelést.
- És tudjátok, ide bármikor visszajöhettek, a szobátok mindig itt lesz számotokra. – a nagyi megsimogatta az arcunkat, majd kinyitotta a kaput és kiengedett minket.
Tétován álltunk meg Billel még egy pillanatra a kapu előtt.
- Legyetek jók és boldogok, csak ezt kívánom. Sziasztok ! – mosolyodott el nagyanyánk.
- Megpróbálunk. – mosolyogtam vissza, de nem volt igazi a mosoly, marhára nem szívből jött.
- Szia ! – köszöntünk szinte egyszerre Billel, aztán felkaptuk a táskákat és elindultunk az úton. Nagyi sokáig integetett nekünk, majd láttuk, ahogy szomorúan visszaballag a házba.
- Vajon mit érezhet most ? Biztos nagyon magányos lesz. – jegyezte meg aggódva Bill.
- Az első időkben biztos, de majd gyakran hívjuk, meg jövünk, mikor tudunk. – mondtam én erre, mert azt akartam, hogy Bill arcáról tűnjön már el az az ideges kifejezés, ami ezer méterről látszott. Lerítt róla, mennyire meg van törve és félti, sajnálja nagyanyánkat. Oké, én is sajnáltam, nem akartam, hogy bele betegedjen az egészbe, de bíztam abban, hogy idővel majd feldolgozza az egészet.
Ekkor autó dudálása hasított bele az utca mélabús csendjébe, Billel félre álltunk az útról, hogy a jármű elférhessen és ekkor láttuk meg anya gyöngyház színű kocsiját.
- Anya, nahát…- csodálkozott el Bill. Anya intett, hogy menjünk oda és már nyitotta is az ajtót.
- Hát te ? – érdeklődtem értetlenül, amint a kocsihoz értünk.
- Gyertek, elviszlek titeket Magdeburgba. – ajánlotta készségesen anya és igyekezett magabiztos mosolyt erőltetni magára, de láttam, hogy ki van sírva a szeme és valószínűleg kb. annyit alhatott, mint mi, vagyis nagyjából semmit.
- Oké, köszi. – egyeztem bele, mert úgy elszaladt az idő a búcsúzkodással, hogy az innen Magdeburgba induló járatot valószínű úgyis lekéstük volna. Billel bekászálódtunk a kocsiba és anya elindult.
- Már egy ideje itt körözök a környéken, vártam mikor indultok. – mondta és ránk nézett a visszapillantó tükörből.
- Miért nem csengettél be nagyihoz ? – érdeklődött Bill.
Anya makacsul megrázta a fejét.
- Kizárt, hogy a nagyanyátok beengedett volna, meg aztán nekem sem sok kedvem volt vele találkozni. Tudjátok, a viszonyunk finoman szólva is rémes. De mindenképpen el akartam búcsúzni tőletek, tudom hogy pár napja már megtettük, de nem bírtam otthon maradni, tudván, hogy most utaztok.
Nehéz csend telepedett közénk.
- Kedves tőled. – szólalt meg végül testvérem, a kocsi színes üléshuzatjába bámulva.
- Ez a legkevesebb. Úgy érzem, elbaltáztam az egész életemet, már ami titeket illet. Mindent amit lehet elcsesztem magam körül és ennek ti viseltétek a következményeit! Egy csőd tömeg, szörnyű ember vagyok. – anya nagyokat sóhajtozott, hogy ne kezdjen sírni, de nem igazán ment neki, a könnyek máris megjelentek a szemében.
- Szerintem ezt most ne feszegessük. – ajánlottam fásultan. Túl fáradt voltam ehhez és nem is láttam értelmét anya önostorozásának. Mégis, min változtatna?!
- Dehogy vagy szörnyű! – szólalt meg gyorsan és vígasztalóan Bill.
- Talán ha annak idején elég felnőttként viselkedem és nem az ivásba, bulizásba menekülök a gyereknevelés helyett, most nem állt volna elő ez a helyzet, hogy Lipcsébe készültök. Én vagyok a hibás, csakis én! – folytatta anya.
- Most már olyan mindegy, nem fontos, mi lett volna ha…- dünnyögtem kedvtelenül és nagyon szerettem volna, ha már véget ér ez a kínos kocsikázás, ami búcsú helyett, anya mártírkodásáról szólt.
- Tudjátok azt gondolom, most végleg elveszítelek titeket, holott a hülye döntéseim miatt valójában soha nem is voltatok az enyéim…- és anya hátra pillantott, de ikrem meg én csak hallgattunk. És ezzel a hallgatással elismertük, hogy amit mond, az úgy is van. Mert tényleg ezt éreztem. Szerettem anyát, már akkor is, mikor semmit sem tudtam róla, és mikor megismertem, azt gondoltam, a leggyönyörűbb nő a világon. Nem tudtam utálni, pedig Istenemre, megérdemelte volna, de nem ment. Viszont azt a falat, amit a nevelő otthonban leélt szörnyű évek és anya emelt a tettével, semmilyen szeretet nem tudta tökéletesen ledönteni. Mert az egyedüllét, elhagyatottság, a kirekesztettség, a kilátástalanság vastag tégláiból épült és a nehéz kérdésekből, amik annyiszor foglalkoztattak, miért pont velem, meg Billel történt ez, mit vétettünk, hogy eldobott a családunk. Ezek ez érzelmek pedig elég sok mindennek ellen álltak, hiába igyekezett annyira anya, teljesen soha nem tűntek el. Legalábbis belőlem. Bill talán más volt, könnyebben megbocsátóbb.
Anya fájdalmasan elmosolyodott.
- Rendben, mindent értek…
- Mi nem úgy gondoltuk, csak…- mentegette volna a szituációt ikrem, de anya beletörődve leintette.
- Teljesen igazatok van. Mégis, mit hittem a történtek után…
Bill szomorúan hátradőlt az ülésben és tanácsra várva pillantott rám, de én meg csak vállat vontam, így az út hátralévő idejében senki sem szólt senkihez. A csendben anya szipogásra és az autórádióból felcsendülő zenék váltakozásra hallatszott, ami elég idegtépő volt és szinte számoltam vissza a métereket, mikor érünk már be Magdeburgba.
Anya a buszpályaudvarig fuvarozott minket és megvárta míg megváltjuk a jegyeinket.
- Mikor indul a busz ? – érdeklődött, ahogy vissza értünk hozzá.
- Hamarosan. – válaszoltam, figyelve a sok utazó embert és az egyforma, fehér buszokat, ahogy katonás sorban állnak egymás után a szürke betonon.
- Nem mehetnétek egy későbbivel? Beülhetnénk egy sütire, vagy kávéra. Úgy szeretnék még veletek lenni. – kérdezte félve anya.
- Ha ezt lekéssük, nagyon későn jön a következő, ha jön egyáltalán. Nekem holnap találkozóm van a munka miatt, ezzel tényleg el kell mennünk. – válaszoltam higgadtan, de Bill mellettem csak gondterhelten sóhajtozott, talán ő nem bánta volna, ha maradunk, de nem tehettük. És most nem csak anyáról, meg az ő lelki ismeretéről volt szó.
Anya zavartan felnevetett.
- Persze, persze, a munka! Néha el is felejtem, hogy már nem kisfiúk, hanem dolgozó felnőttek vagytok.
- Valami olyasmi. – helyeseltem.
- Akiknek a saját életüket kell élni, ott, ahol ők szeretnék. – tette még hozzá anya, nem titkolt lehangoltsággal.
- Ez az élet rendje. – mondta még Bill.
- Akkor nincs más hátra, vár titeket az új élet ! De ne feledjétek, Gordon és Marcus is nagyon szeret titeket és persze én is. Vigyázzatok magatokra és telefonáljatok, gyertek, amikor csak tudtok! Ha pedig bármit tehetek értetek, szóljatok. – borult a nyakunkba anya.
Billel összenéztünk.
- Igazából lenne…- jegyeztem meg halkan, mire anya szeme kíváncsian csillant felénk.
- Mondd csak…
Én ikremre pislantottam, majd a kissé gyűrött buszjegyre a kezemben.
- Szóval, kérlek vigyél virágot nagyapa sírjára helyettünk is és próbálj vigyázni nagyira.
Bill szentimentálisan elmosolyodott, anya meg csodálkozott.
- Nagyapátok sírját természetesen látogatom, ahogy eddig is, bár nem annyira gyakran, mint illene és viszek a nevetekben is virágot. De nagyanyátokkal már nehezebb csatám lesz, eléggé elzárkózik tőlem, mint tudjátok…
- Azért próbáld meg. – kérte Bill.
- Rendben. – biccentett anya, majd még egy hosszabb ölelés és búcsúszó után, könnyekkel a szemében engedett útjára minket. Gyorsan elsietett, még csak hátra sem nézett, talán neki így volt könnyebb. Beült az autójába és elhajtott, de lehet, hogy miután elhagyta a buszpályaudvart, egy kihalt helyen jól kisírta magát. Kitudja, anyánál nem lehettünk semmiben sem biztosak.
A hangosbeszélő zaja zökkentett ki minket abból a letargiából, amiben percek óta álltunk Billel, anya autójának hűlt helye felé bámulva. A járatunk pár perc múlva indult, de testvéremen nem látszott, hogy készen állna az útra. Annyira sápadt volt, szinte vakítóan fehér és végtelenül elkeseredett.
- Bill, minden rendben ? – sandítottam rá.
- Nagyi sírt, anya sírt…Szerinted megéri? – kérdezett vissza váratlanul, mintha meg sem hallott volna. Az eddigi együttérzésem egy pillanatra haraggá és félelemmé változott. Félelemmé, hogy mégsem tart velem.
- Na jó, ebbe bele se kezdjünk Bill! Inkább szálljunk fel a buszra! – morogtam és kézbe véve a cuccokat, a busz irányába lépdeltem. Bill lassan követett. Felcihelődtünk a járatra és kerestünk szabad üléseket.
- Megengedem, hogy az ablak mellé ülj. – mosolyodtam el nagyvonalúan, hogy végre ikremet is jobb hangulatúnak lássam, de nem sikerült. Bill megköszönte, aztán csak nézett ki az ablakon. A tehetetlenségtől kínlódva ültem mellette és vártam, hogy megszólaljon, de ez nem történt meg, még csak rám se nézett. És mikor a busz motorja beindult, szorongást láttam rajta. Riadt arckifejezését tisztán tükrözte a busz ablakának üvege. Hosszan és állhatatosan kémlelte, ahogy a jármű szépen lassan kigördül a buszpályaudvarról és rövidesen az autópálya útjain robog.
- Kérsz enni, vagy inni? A nagyi egy hétre elengendő élelmet rakott el nekünk. – túrtam a dobozok közé és próbálkoztam ismét párbeszédet kezdeményezni, de testvérem megrázta a fejét.
- Nem köszönöm…- és az ablak irányába fordult.
- Lefogadom, hogy beszélgetni sincs kedved ?! – dohogtam mérgesen és pont fején találtam a szöget.
- Most inkább csak úgy hallgatnék, annyira furán érzem magam, mintha súly lenne a szívemen, a lelkemen. Mindenhol…- mondta halkan, könnyes hangon.
- Bármikor meghallgatlak. És tudom, hogy nem könnyű, főleg neked nem…
- Jobb lesz, csak adj egy kis időt, majd a fejemben helyre rakok mindent. – vágott a szavamba Bill, lehűtve ajánlkozásomat. Nem tudtam mit tenni, takarékra állítottam magamat.
- Ahogy akarod. – adtam neki zöld utat a múlt és Loitsche “elgyászolásához”. Ikrem felém villantott egy hálálkodó pillantást, majd az út további részében valóban egy árva, rohadt szót sem szólt hozzám. Így pedig eléggé lassan teltek az utazással töltött percek. Nem akartam Bill idegeire menni, de bizony nekem is jól esett volna némi támogatás, néhány bizakodó szó, egy nyugtató tekintet, hogy ha már anya és nagyi is kiborult, legalább mi legyünk abban biztosak, hogy ezt jól tesszük, hogy ez a helyes irány. Ahová együtt lépünk és ezt nem szúrhatjuk el. Annyi éven át ezt szerettem volna átélni, de mégsem így képzeltem. Persze ostoba fejjel nem vettem számításba annak idején, hogy mire a célunk megvalósításához eljutunk, számtalan emlék szál fog minket Loitschéhez kötni.
- Tom, ébredj…megérkeztünk…- szántott végig alkaromon Bill bársonyos érintése. Összerezzentem és álmosan tekintgettem körbe. A busz már állt és lefelé ballagtak róla az utasok. A felismeréstől, hogy eltelt ez a végtelenül hosszúra nyúlt másfél óra, aminek végén már elaludtam kicsit, egyből belesajdult a gyomromba a fájdalom.
- Itt vagyunk…- suttogtam magam elé, ahogy igyekeztem teljesen észhez térni. Bill bólogatott és már talán nem is látszott olyan lehangoltnak, ez pedig engem is új erővel töltött el. Összeszedtük a csomagjainkat és elhagytuk a járatot.
Abban a percben, ahogy leléptem a busz lépcsőjéről rám ömlött a lipcsei forgalom, a zaj, a zsúfoltság és a szívem heves dobogásba kezdett. Emberek jöttek-mentek, mindehol autók cikáztak, színes káosz képeit láttam mindenfele.
- Hűha…- csak ennyit tudtam kinyögni nagy hirtelen, ahogy a látvány a szemem elé tárult. Idegennek hatott, pedig csaknem a teljes kisgyerekkoromat ebben a városban éltem le. Most mégis olyan volt, mintha egy vadidegen helyre jöttem volna. A döbbenettől kiszáradt a szám és az a nap furakodott a gondolataimba, mikor a baromi nagy hó esésben felszálltam a buszra, ami a nagyi házához vitt. Azóta nem jártam itt, ezért újnak hatott minden. Bill, ha lehet még ennél is rosszabb helyzetben volt, hiszen ő még régebben elhagyta a várost, mikor a legutolsó nevelő családhoz költözött. Most mindenesetre mindketten bénán cövekeltünk a városi felfordulás közepén, mialatt a járókelők kerülgettek minket és biztos volt aki azt kérdezte magában, ez a két szerencsétlen meg honnan szabadult?!
- És most ? – kérdezte Bill.
- Alex nemsokára itt lesz, ide beszéltem meg vele a találkozót. Megmutatja az albérletet és elmondja a részleteket a munkáról.- feleltem, miközben a táskákkal felszerelkezve kicsit arrébb mentünk a forgalomtól.
- Jó nagy itt a sürgés-forgás. – állapította meg ikrem pánikkal a szemében.
- Szerintem mindig is ilyen volt, csak mi szoktunk el tőle. Van kedved szétnézni ? – kérdeztem Billt, mert láttam pár üzletet a buszpályaudvar szélénél sorakozni.
Ám mire Bill felelhetett volna, begördült egy fekete, kissé lestrapált kocsi és kiszállt belőle Alex. Rögtön megismert és azonnal hozzánk lépett.
- Hé,Tom. – vigyorgott a képembe és akkor már én is rájöttem, hogy ő az. Nem sokat változott, sötét, rövidre nyírt haj, baseball sapka, kapucnis felső, sunyi tekintet. Tehát még mindig olyan “kiskorú bűnöző” kinézete volt, és ennek megfelelően az otthonban jó bőven volt balhéja. Megpróbáltam nem adni a látszatra, talán időközben ő is a felnőttek becsületes útját járta. Kitudja…
- Hello. – ráztam vele kezet.
- Olyan elveszetten állsz az úton, hogy a végén még megsajnállak. – poénkodott Alex, a slusszkulcsát lóbálva a kezében.
- Csak igyekszem visszaszokni. – mondtam neki gyorsan és éreztem, hogy elvörösödök. Valóban ennyire tájidegennek látszok?!
- Visszajöttél, mielőtt kimész a divatból ugye ? – eresztett el egy újabb fergeteges humort Alex, majd nyájasan végigmérte Billt, aki köszönt neki, Alexet ezzel végleg össze kavarva.
- És ő ki?
- Hogy-hogy ki? Hát Bill, a testvérem. Nem emlékszel rá ? – kérdeztem vissza. Alex jól láthatólag nem tudta hova tenni a dolgot.
- Bill…hát ja, rémlik valami. Öcskös, te baromira nem így néztél ki ! Mi a franc folyik vidéken ?! Tom, kurvára nem mondtad, hogy ketten jöttök. – morfondírozott és a kocsijához indult.
- Nem mondtad neki ? – érdeklődött suttogva és ledermedve Bill, amint Alex nyomában mentünk.
És már magam sem tudtam, kinek és mit mondtam, az elmúlt hetek, hónapok arról szóltak, hogy végigtelefonáltam a fél világot.
- Hagyd rá, biztos be van szívva.- forgattam meg a szememet.
- Nem fogtok elférni. – állt meg a járműnél Alex és halkan káromkodva babrált a jármű régi, ócska zárjával.
- Tessék ? – kérdeztem vissza.
Alex beszállt a kocsiba, mi követtük.
- A lakás. Kicsi. Nem fogtok elférni. – ismételte meg az előbbieket. A hülye viselkedése eléggé megijesztett, nem akartam, hogy a végén meggondolja magát.
- Bízd ide. – vágtam rá.
Alex kétkedve indította be az autót.
- Nem említetted, hogy hozod a testvéredet is. – kattogott még mindig a témán.
- Szerintem mondtam. – erősködtem továbbra is és eszembe jutott, hogy esetleg nem a megfelelő emberrel kezdtem ilyen ügyekben, mert Alex egy kisstílű, pénzéhes és simlis kölyök volt világéletében. Mégis, miért hittem, hogy megváltozik ? Ennyire menekülni akartam Loitschéből?


- Szerintem, te kész vagy haver. – ítélte meg Alex és fogalmam sem volt, mire céloz, de nem is érdekelt, nem akartam vele társalogni. Szerencsére nem sokat kellett autózni és rövidesen a lakótelepen találtuk magunkat, ahol az említett lakás is volt. Alex ráérősen gyalogolt a leharcolt, szürke panelépületek között, a hepe-hupás betonon. Mi pedig csak mentünk utána és kapkodtuk a fejünket. Mindenhol egyen színű tízépületes házak, amik monotonitását néhol megtörte egy-egy játszótér, vagy pár padból kialakított park szerűség. Párszor már jártam erre, mikor még a városban éltem, de azt nem mondtam volna, hogy túl ismerős volt. És szívderítő sem volt, az biztos. Tele szemeteskukák, amik mellett kóbor kutyák ólálkodtak, na meg összegraffitizett házfalak,  de tudtam, ez van egyenlőre, vagy semmi más és mehetünk vissza a nagyihoz. Alex megállt az egyik tízemeletesnél, előkotorta a zsebéből a kapukulcsot és benyitott. Érdeklődően vizslatott minket, ahogy mögötte jöttünk és a liftben is végig éreztem a tekintetét. Hogy olvasni próbál belőlünk, legszívesebben megkérdeztem volna, mit néz olyan nagyon, inkább kérdezzen, ha tudok, válaszolok, de inkább meg sem szólaltam. Azt akartam, hogy mielőbb húzzon el és hagyja, hogy elkezdjük az új életünket az ikertestvéremmel. A lift az ötödiken állt meg, sötétség és dohos szag fogadott, ahogy kiléptünk a folyosóra. Alex a lifttel pont szemben lévő kopott ajtóhoz lépkedett és pár másodpercnyi próbálkozás után ki is nyitotta a lakást.
- Fáradjatok be! – szaladt át egy kaján vigyor az arcán és előre ment, közben magyarázott.
- Ez itt az előszoba, ez meg a konyha, bár inkább főzőfülkének nevezném, annyira kicsi, ez a fürdőszoba, és itt a szoba. – hadarta el, mi meg nem győztünk jobbra-balra pillantgatni a ránk zúduló információk áradatában.
A lakás csakugyan kicsi volt, a keskeny előszobaszerűségből nyíltak a helyiségek, az ajtó mellett közvetlenül a konyha, ahol egy aprócska gáztűzhely, régi hűtő, mosogató, két szék, egy asztal, meg egy polc volt elhelyezve. A konyha mellett állt a fürdőszoba, benne egymásra zsúfolva a WC csésze, csap és zuhanyzó, amikre ablaknak nem nevezhető résen át áramlott be a kinti fény. Végül következett a szoba, amiben mindössze egy ágy, egy éjjeliszekrény és egy ruhák tárolására alkalmas beépített szekrény volt, más nem is fért volna el.
- Hát ez lenne az. – fújta ki a levegőt elégedetten Alex.
Bill rám nézett, én vissza rá, de szavak nem jöttek a szánkra. Mellbevágó volt a látvány. Főleg úgy, hogy az ágyon még ott volt az előző lakó ágyneműje, az éjjeli szekrényen meg üres pizzás és kólás dobozok, használt zsebkendők sorakoztak, nem gyengén undorító látványt nyújtva.
- Azért a srác rendet rakhatott volna maga után…- jegyeztem meg elégedetlenül. Alexnek nem tetszett a kommentárom, bosszúsan húzta össze a szemöldökét.
- Mióta vagy ilyen rendmániás, Kaulitz?! A havernak sürgősen el kellett költöznie, nem ért rá ezzel vacakolni. Majd te, meg az öcsikéd rendet vágtok, ha szerintetek kupi van. Úgy látom, elit fiúkák lettetek.
Merő lenézés áradt a hangszínéből.
- Nem erről van szó…- mondta Bill bátortalanul, de megráztam a fejem, hogy hallgasson és ne provokálja feleslegesen ezt a barmot.
- Oké, ne merüljünk bele. Kikísérlek, közben megbeszéljük, amit kell. – morogtam és elindultam a kijárat felé, ott hagyva ikremet a szoba közepén a csomagok között. Az ajtóban Alex átadta a papírt, amire a lakás tulajának a számlaszáma volt feltüntetve.
- Ezt a hónapot már kifizetted előre, a következőket erre a számra fizesd az ott megadott időpontokig. Ha valami van, hívd a tulajdonost, ott van a telefonszáma is. – magyarázta Alex.
Bólintottam.
- Értem, és a munka ?
Alex megfordította a papírt.
- Holnap reggel 8-ra menj az itt leírt címre és keresd a műszakvezetőt, ő majd eligazít és a főnökhöz irányít. Világos ? – bámult a képembe. Zsebre vágtam a cetlit.
- Teljesen. Kösz mindent. – és kitártam az ajtót, jelezve, hogy most már nyugodtan mehet a dolgára.
Alex csalódottan húzta a száját.
- Nagyon megváltoztál Tom…a tesódról meg inkább ne is beszéljük…
- Billről kopj le, meg úgy rólam is, kurvára nem is ismersz. – dohogtam, mire Alex gúnyosan helyeselt.
- Igen, ezt én is látom. Amúgy áruld már el, a tesókáddal majd egy ágyban fogtok aludni? Ugyanis máshogy nemigen fértek el. Én mondtam, hogy kicsi a lakás…
Kedvem lett volna képen vágni, de nem idegeltem vele magam.
- Meg fogjuk oldani, na szia. – és ezzel rácsaptam az ajtót, remélve hogy többet nem kell látnom.
- Mekkora gyík ez a gyerek, Istenem. – mondtam, míg vissza sétáltam a szobába. Bill akkorra már előszedett egy szemetes zsákot és nekiállt az előttünk itt lakó szemetét összegyűjteni. Néztem, ahogy lelkiismeretesen pakolja a sok műanyag palackot, dobozt és más lim-lomot, aztán gyorsan beszálltam és segítettem neki. Volt mit csinálnunk, akkora volt a felfordulás. Estére azért végeztünk nagyjából, legalábbis annyira, hogy ne egy szeméthalom kellős közepén érezzük magunkat. Beüzemeltük a hűtőt és beleraktuk a nagyi kajáit, ágyneműt húztunk a takarókra, párnákra, tiszta törölközőket pakoltunk a fürdőszobába.
- Kelleni fog egy tv is, meg kávéfőző. – merengtem el fél hangosan, ahogy fáradtan, cigivel a kezemben, leültem az egyik konyhai székre. Bill viszont nem állt meg, szorgosan törölgette a konyhai polcot és rakta fel rá az elmosogatott tányérokat és evőeszközöket. A homloka izzadt, arca egészen kipirosodott és látszólag belemerült a tevékenységébe. Észre sem vette, hogy jó alaposan rajta felejtettem a szememet, testének minden részletét kielemezve magamban. Most már nem kellett attól tartanom, hogy nagyanyánk felbukkan, bármikor bátran megtehettem, sőt akár meg is csókolhattam és messzebb is mehettem. Kezdett rajtam megjelenni a vágyakozás és az ebből fakadó lázas érzés, de aztán a vehemens porcelán csörömpölés visszahúzott a jelenbe.
- Hé, nem ülnél le, egész délután takarítottál. – mosolyodtam el, mire kissé vonakodva, de leült a másik székre.
- Mindjárt készen vagyok és vacsorázhatunk. Utána felhívhatnánk a nagyit, biztos még mindig nagyon zaklatott.– mondta Bill és máris elszomorodott.
- Nem vagyok éhes Bill. Mi lenne, ha inkább elmennék és sétálnánk egyet, megnézhetnénk merre van a legközelebbi buszmegálló, meg élelmiszer bolt, csak hogy tudjuk. Vagy elmehetnénk a billiárd terembe, bár lehet, hogy már régen bezárták. – támadtam le ötletekkel testvéremet, de nem igazán akarta.
- Ezt hagyjuk máskorra Tom. – utasította el az ajánlatot.
- De miért? – kérdeztem vissza csalódottan.
- Szerintem ennyi erre a napra elég volt. Lesz még időnk sétálgatni és felfedezni a környéket. – válaszolta Bill és újra felpattanva folytatta a rendezkedést.
- Ahogy gondolod. – vonogattam a vállamat.
- Mikor is kell holnap menned a munkamegbeszélésre ? – érdeklődött, mialatt gondosan feltöltötte a szalvéta tartót a nagyi gyümölcsmintás papírszalvétáival.
- Reggel nyolcra. – dünnyögtem elmélázva, majd oda ballagtam a konyha ablakhoz és a kifakult függönyön keresztül néztem a lakótelep esti képeit, az utcán jövő-menő embereket, a kutyát sétáltatókat, a házak előtt parkoló autókat.
Valami szorította a torkomat, nem tudom mi, nem tudtam megállapítani. Hiszen ez volt a szabadság, amit annyira hajszoltunk. Már csak tudni kell élni vele. Ami most van, nem könnyű, nem is feltétlenül olyan szép és meseszerű, de mégis a legjobb, ami történhetett velem. Most már örökké Billel lehetek! Más dolgom nem lesz, csak élni a felnőtt életet és leküzdeni az esetleg adódó problémákat. Éjjel pedig Bill mellett elaludni és álmodni az előttünk álló közös jövőnket. Olyan nincs, hogy nem sikerül.
Felderült az arcom, mikor észrevettem a szemközti ház falán lévő színes falfirkát: “csak azt add fel, amin bélyeg van”.
Kirázott a hideg a felismeréstől. A falra írt kusza betűs szavak úgy hatottak rám, mint egy jó tanács, vagy egy fogódzó. Vagy inkább egy fáklya. Aminek világossága akkor ezerszer fényesebb volt a lakótelepi lámpákénál, vagy talán a lipcsei ég csillagainál is.